Úgy döntöttem, hogy függetlenül attól, hogy elmegyünk-e a most hétvégi Sonata Arctica koncetre, azért én a biztonság kedvéért megszakítom a nemrég megkezdett kemény szekciót, és elkezdem bemutatni a bandát, akikről egy blogbejegyzés nem, de még 100 is kevés lenne.
A Sonata Arcticáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A Linkin Park után ez volt az első "igazán kemény" banda, akiket évekig a legjobban szerettem. Annak idején Dani (Kőhalmi) barátom mutatott tőlük egy számot, ami ráadásul nem a sajátjuk volt, hanem egy Scorpions-szám feldolgozása. (Később erről is lesz szó) Elkezdtem kutatni utánuk, de akkoriban még nem úgy működött a dolog, hogy beírtam a torrent-bolt keresőjébe, hogy Sonata Arctica discography, és már töltöttem is le sz összes zenéjüket, arról nem is beszélve, hogy a net sebessége 1 szám/óra letöltéssel ketyegett. Ilyen körülmények között keresgéltem tőlük zenéket, és néha amikor rábukkantam egy-egy számukra, az szinte örömünnep volt. Igazából sokáig nem is voltam benne biztos, hogy ilyen banda egyáltalán létezik, olyan furcsán "nem evilágiak" voltak számomra. Akkor hittem el csak igazán, amikor először pillantottam meg őket élőben 2004-ben, a Nightwish előzenekaraként. Azóta töretlenül, minden évben eljöttek, és én minden alkalommal ott csápoltam nekik. Tényleg nem volt banda, akikért annyira rajongtam volna, mint értük. Bármikor megkérdezték, hogy milyen zenét szeretek, azonnal csak őket mondtam, még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy az emberek nagy részének nem mond semmit a nevük. A koncertek előtt hosszú hetekig magoltam (nem vicc) a dalszövegeket, tudtam minden egyes bandatag nevét, pontos biográfiáját, ésígytovább.
A Banda énekese, dalszerzője és egyben lelke, az aranyhangú Tony Kakko
minden egyes alkalommal olyan hihetetlen odaadással, és szeretettel
énekelt a Pecsa közösége előtt, hogy az teljesen elvarázsolt. Az egyik koncertjükre még "hennát" is csináltattam magamra. :) És igen, még a szemem is ki volt húzva :D A barátaim is mind nagyon megszerették, így mindig nagy társasággal jártuk a koncerteket. Tényleg nem számoltam össze, de biztos vagyok benne, hogy eddig legalább 8 önálló koncertjükön voltam, és talán 2-3 alkalommal láttam őket fesztiválom, vagy előzenekarként.
Semmi jónak nem szeretnék az elrontója lenni, de sajnos az idők megváltoztak. Az, hogy pontosan mi történt velem és a Sonata Arcticával a következő blogbejegyzésből fog kiderülni. Elöljárónak elég annyi, hogy a banda a 2004-es Reckoning night című albuma után komoly változások történtek.
A következő blogbejegyzésig halljuk tőlük azt a számot, ami kiérdemelte a jogot a világ legjobb száma listáján való részvételre, és ami a mai napig meg tud borsóztatni... elmondani egyszerűen nem lehet, hogy mennyire szeretem ezt a számot.
A szövegéről érdemes elmondani, hogy sokáig nem értettem, egyszerű sorkitöltő és rímelő hablatynak hittem, de aztán sokadszori meghallgatásra rájöttem, hogy milyen szép a szövege, ami egy háborúból visszatérő katona lelkéről szól, aki már nem a régi önmaga, csak egy üres kagyló, önmaga hasonmása, és aki arról énekel, hogy senki nem hibáztatja őt, de mégsem lesz soha semmi a régi.
A Sonata Arcticáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A Linkin Park után ez volt az első "igazán kemény" banda, akiket évekig a legjobban szerettem. Annak idején Dani (Kőhalmi) barátom mutatott tőlük egy számot, ami ráadásul nem a sajátjuk volt, hanem egy Scorpions-szám feldolgozása. (Később erről is lesz szó) Elkezdtem kutatni utánuk, de akkoriban még nem úgy működött a dolog, hogy beírtam a torrent-bolt keresőjébe, hogy Sonata Arctica discography, és már töltöttem is le sz összes zenéjüket, arról nem is beszélve, hogy a net sebessége 1 szám/óra letöltéssel ketyegett. Ilyen körülmények között keresgéltem tőlük zenéket, és néha amikor rábukkantam egy-egy számukra, az szinte örömünnep volt. Igazából sokáig nem is voltam benne biztos, hogy ilyen banda egyáltalán létezik, olyan furcsán "nem evilágiak" voltak számomra. Akkor hittem el csak igazán, amikor először pillantottam meg őket élőben 2004-ben, a Nightwish előzenekaraként. Azóta töretlenül, minden évben eljöttek, és én minden alkalommal ott csápoltam nekik. Tényleg nem volt banda, akikért annyira rajongtam volna, mint értük. Bármikor megkérdezték, hogy milyen zenét szeretek, azonnal csak őket mondtam, még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy az emberek nagy részének nem mond semmit a nevük. A koncertek előtt hosszú hetekig magoltam (nem vicc) a dalszövegeket, tudtam minden egyes bandatag nevét, pontos biográfiáját, ésígytovább.
A Banda énekese, dalszerzője és egyben lelke, az aranyhangú Tony Kakko
minden egyes alkalommal olyan hihetetlen odaadással, és szeretettel
énekelt a Pecsa közösége előtt, hogy az teljesen elvarázsolt. Az egyik koncertjükre még "hennát" is csináltattam magamra. :) És igen, még a szemem is ki volt húzva :D A barátaim is mind nagyon megszerették, így mindig nagy társasággal jártuk a koncerteket. Tényleg nem számoltam össze, de biztos vagyok benne, hogy eddig legalább 8 önálló koncertjükön voltam, és talán 2-3 alkalommal láttam őket fesztiválom, vagy előzenekarként.Semmi jónak nem szeretnék az elrontója lenni, de sajnos az idők megváltoztak. Az, hogy pontosan mi történt velem és a Sonata Arcticával a következő blogbejegyzésből fog kiderülni. Elöljárónak elég annyi, hogy a banda a 2004-es Reckoning night című albuma után komoly változások történtek.
A következő blogbejegyzésig halljuk tőlük azt a számot, ami kiérdemelte a jogot a világ legjobb száma listáján való részvételre, és ami a mai napig meg tud borsóztatni... elmondani egyszerűen nem lehet, hogy mennyire szeretem ezt a számot.
A szövegéről érdemes elmondani, hogy sokáig nem értettem, egyszerű sorkitöltő és rímelő hablatynak hittem, de aztán sokadszori meghallgatásra rájöttem, hogy milyen szép a szövege, ami egy háborúból visszatérő katona lelkéről szól, aki már nem a régi önmaga, csak egy üres kagyló, önmaga hasonmása, és aki arról énekel, hogy senki nem hibáztatja őt, de mégsem lesz soha semmi a régi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése