Ahogyan foglalkozom a Sonata Arcticával, úgy egyre több érdekesség és emlék bukkan fel bennem, amiket szívesen megosztanék, és valószínűleg valamikor majd meg is fogok, de a tempósan közeledő koncert miatt most igyekszem a lényegre szorítkozni, és egy átfogó képet adni a bandáról. Nem árulok el sok újdonságot, ha azt mondom, hogy a Reckoning night album után a Sonata Arctica erős stílusváltáson ment át. Sokan ezt pozitívumként ("végre kiszakadtak a Stratovarius árnyékából" - szerintem ez baromság) mások pedig csalódásként élték meg. Én valahogy kicsit a kettő között vagyok. Azt mindenképpen szeretném előre vetíteni, hogy az új stílus, és vele együtt a legutóbbi, nemrég megjelent "Stones grow her name" albumuk szerintem NEM ROSSZ. Viszont erős kétségeim vannak affelől, hogy ha ezeket az albumokat hallottam volna először tőlük, akkor is ennyire rajonganék-e értük. Valószínűleg nem. Az mindenesetre biztos, hogy az új számaik a koncerteken sokkal gyengébb hangulatot adnak, mint a régi propeller-tempójú vágtáik. Igazából az új arcukat nagyon nehéz jellemezni, mert semmihez nem hasonlít, amit azelőtt hallottam. Az egyik legnagyobb jellemvonásuk, a "turbó üzemmód", amit egyébként power metal-nak szoktak hívni a szakértők, teljesen eltűnt. Helyette jöttek a bonyolult, sokszor sokadszori meghallgatásra is értelmezhetetlen témák, a rendszer teljes hiánya, ami valahogyan mégis működik. A rendszertelenséget úgy értem, hogy korábban is szívesen kiszakadtak a mai könnyűzenék 90%-át jellemző bevezető-versszak-refrén-versszak-refrén-átvezető-refrén-kivezető szerkezetből, de az újabb albumokon ez még rendszertelenebbé vált. Alapvetően ez nem rossz, az ilyen típusú számok általában egy teljes történetet mesélnek el, ezek közül a kedvencem a "The boy, who wanted to be a real puppet" vagyis "a fiú, aki valódi bábu akart lenni". Elég beszédes cím, nemde? :)
A legújabb albumuk, a Stones grow her name első hallgatásra nagyon nem tetszett. Másodjára, ötödjére, tizedjére egyre jobban megszeretem, és arra is rájöttem, hogy miért nem tetszett először. Vannak benne olyan tipikus elemek, amik kifejezetten zavarnak. Az egyik ilyen az utolsó refrén egy félhanggal feljebb tolása. Iszonyatosan elcsépelt dolog a popszakmában, tőlük ennél többet várok. A másik: egy stúdiófelvételben nem akarom a közönséget hallani, ahogyan hej-hej-ezik ütemre. Egy koncerten ezek a dolgok jönnek maguktól, de egy albumon levő számon nagyon zavar. A harmadik pedig, hogy sokszor azt érzem, hogy a hangok egymás után következőségének nincs az ég világon semmi logikája, egyszerűen csak egymás mögé pakoltak harmonikus (vagy sokszor diszharmonikus) hangzatú hangokat, és játsszák, mindenféle koncepció nélkül. Ez azért sokadszori meghallgatásra enyhült, és kezdem megérteni a számokat. Mindezek mellett azért jót is tudok mondani, pl. az új album nagyon színes, sokféle hangszín, ötlet, tempó, ének, megvalósítás van benne, emiatt egyáltalán nem egysíkú. A sokféle hangzáson belül vannak olyanok is, amik kifejezetten ínyemre vannak, pl. a "Somewhere close to you" nagyon ízletes masszív zúzással kezdődik. Az első szám, ami megütötte a fülemet erről az albumról az "I have a right" volt, és milyen meglepő, pont ebből készült videoklip is. (nyilván nem véletlenül) A klip szerintem pont jó, nincs benne se több, se kevesebb, mint amennyi egy klipbe kell. Van benne egy jó ötlet, jó megvalósítás, nincs túlmagyarázva, és a banda is látványosan játszik. Bár itt jegyezném meg, hogy érdekes módon se Marco-t, a basszusgitárost, se Henrik-et, a billentyűst nem mutatják egyszer sem, ami azért elég furcsa.
Ez a blogbejegyzés is a kelleténél hosszabbra sikerült, elnézést érte, majd inkább beszéljük róluk, mert kíváncsi vagyok a Te véleményedre a Sonata Arcticáról.
A legújabb albumuk, a Stones grow her name első hallgatásra nagyon nem tetszett. Másodjára, ötödjére, tizedjére egyre jobban megszeretem, és arra is rájöttem, hogy miért nem tetszett először. Vannak benne olyan tipikus elemek, amik kifejezetten zavarnak. Az egyik ilyen az utolsó refrén egy félhanggal feljebb tolása. Iszonyatosan elcsépelt dolog a popszakmában, tőlük ennél többet várok. A másik: egy stúdiófelvételben nem akarom a közönséget hallani, ahogyan hej-hej-ezik ütemre. Egy koncerten ezek a dolgok jönnek maguktól, de egy albumon levő számon nagyon zavar. A harmadik pedig, hogy sokszor azt érzem, hogy a hangok egymás után következőségének nincs az ég világon semmi logikája, egyszerűen csak egymás mögé pakoltak harmonikus (vagy sokszor diszharmonikus) hangzatú hangokat, és játsszák, mindenféle koncepció nélkül. Ez azért sokadszori meghallgatásra enyhült, és kezdem megérteni a számokat. Mindezek mellett azért jót is tudok mondani, pl. az új album nagyon színes, sokféle hangszín, ötlet, tempó, ének, megvalósítás van benne, emiatt egyáltalán nem egysíkú. A sokféle hangzáson belül vannak olyanok is, amik kifejezetten ínyemre vannak, pl. a "Somewhere close to you" nagyon ízletes masszív zúzással kezdődik. Az első szám, ami megütötte a fülemet erről az albumról az "I have a right" volt, és milyen meglepő, pont ebből készült videoklip is. (nyilván nem véletlenül) A klip szerintem pont jó, nincs benne se több, se kevesebb, mint amennyi egy klipbe kell. Van benne egy jó ötlet, jó megvalósítás, nincs túlmagyarázva, és a banda is látványosan játszik. Bár itt jegyezném meg, hogy érdekes módon se Marco-t, a basszusgitárost, se Henrik-et, a billentyűst nem mutatják egyszer sem, ami azért elég furcsa.
Ez a blogbejegyzés is a kelleténél hosszabbra sikerült, elnézést érte, majd inkább beszéljük róluk, mert kíváncsi vagyok a Te véleményedre a Sonata Arcticáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése