Az előző bejegyzésben szereplő Replica című szám a Sonata Arctica első, 1999-ben kiadott Ecliptica című albumának legmegnyerőbb száma volt. Ezután ugrunk egy nagyot az időben 2004-ig, a Reckoning night című lemezig, ami számomra az utolsó albuma volt a "nagy" Sonata Arcticának. Ez az album képviselte utoljára azt a stílust, amiért annyira rajongtam, mint előtte semmi másért. Mielőtt még azonban meghallgatnánk róla a legjobb számot, beszéljünk kicsit a Sonata Arctica stílusjegyeiről.
Alapvetően Finn bandáról van szó, akik a Stratovarius nevű banda szárnyalásakor alakultak, és a kritikák szerint az ő stílusukat próbálták leutánozni. Nem tagadom, hogy annak idején szerettem a Stratovariust, és még két koncertjükön is kint voltam, de az az igazság, hogy a Stratovarius a nagyon hamar megszerethető, és még gyorsabban megunható kategóriába tartozik számomra. Ők még csak nem is hörögnek, szinte már majdnem pop-metált játszanak, ami kedvcsinálónak kiváló, de egy bonyolultabb zenékhez szokott fül számára a második meghallgatás már kínszenvedés a fülbemászó, egyszerű dallamaik miatt.
Szóval a Sonata Arctica kezdeti stílusjegyei a nagyon erős vokál-centrikusság, amit a már említett Tony Kakko (aki egyébként tökre hasonlít Jézusra!) arany torka vitt a hátán (micsoda zseniális képzavar!) és e mögé sorakoztak fel a pörgős, magabiztos dallamok, (a replica komoly, bús hangulata épp egy kivétel) a szintetizátor-háttér, a remek, de nem domináns gitár-témák, az összetett, de mégis szép dallamvezetésű számok, és nem utolsó sorban a rendkívül mély gondolatokat adó dalszövegek. Ez volt a Sonata Arctica, amely olyan sok fantasztikus és egyedi dalt készített ezalatt az 5 év alatt, hogy amikor készítettem a válogatást, szívem szerint majdnem az összes számot beválogattam volna, és végül tényleg csak néhány szám maradt ki.
Az előző bejegyzésben említettem a koncertjeiket, ehhez 2 dolog még eszembejutott, kiegészítésként szeretném őket leírni.
Az első, hogy az 8th commandment (8. parancsolat) című számuk refrénjének első sora "stay for a while, stay forever" vagyis "maradj egy kicsit, maradj örökre" Az egyik közelgő koncertjük előtt az volt a terv, hogy ezt az idézetet felírjuk egy nagy lepedőre, és elkezdjük lengetni az orruk előtt, mondjuk amikor meghajolnak a koncert végén. Végül a megvalósításig nem jutottunk el, de az ötlet azért nem volt utolsó.
A második dolog két példa arra, hogy miért annyira szerethetőek ők élőben is. Az egyik koncerten Tony 3 részre osztotta a közönséget, és mindenkit megkért, hogy adjon ki egy bizonyos hangot. Ebből lett egy mély dob, egy magas, meg egy "cintányér" (ciccegés) bizonyos időközönként megszólaltatta a csoportokat, mintha "dobolt volna a közönségen" és miután már megvolt az ütem, elkezdte rá énekelni a Queen-féle we will rock you-t. Hát az valami hatalmas élmény volt. :)
A másik ilyen mozzanata Tony-nak, hogy minden koncert végén, amikor megtapsoltatja magát, mindig magához öleli a tapsokat, és olyan szoros "önmagát ölelés"-ben van egy kis ideig, így köszöni meg a sok tapsot. Hát ez milyen aranyos már. :)
Picit eltértem a fő vonaltól, szóval a Reckoning night album után a banda gitárosát, és egyik legmeghatározóbb emberét, Jani Liimatainen-t (aki az egyik koncerten rózsaszín Britney feliratos pólóban jelent meg) behívták katonának, és Finnországban ezt elég komolyan veszik, így ő kiesett egy időre. Turnézni továbbra is kellett, így a helyére behívta egy másik gitárost, Elias Viljanen-t, akivel még a következő albumukat is eljátszatták. Közben Jani szolgálata letelt, de már nem akart visszajönni a bandába, mert saját bevallása szerint "olyan irányba elindult a banda, ami neki már nem tetszik, és nem akar részt venni benne" így végleg Elias maradt a gitáros. Ez egy óriási törés volt nekem (kb. mint neked Anette távozása a Nightwishből) mivel Jani szimbolikus alak volt számomra, mondhatom nyugodtan, hogy a kedvenc gitárosom minden szempontból.
A Sonata Arctica-történelem hamarosan folytatódik, addig is hallgassuk meg a Don't say a word-öt, amihez sajnos teljesen felesleges volt klipet készíteni, mert egy ilyen fantasztikus szám mellé egy ilyen semmitmondó klip elég illúzióromboló. Sajnos a klip itt is rövidített verzióból készült, lejjebb hallható a teljes szám.
Alapvetően Finn bandáról van szó, akik a Stratovarius nevű banda szárnyalásakor alakultak, és a kritikák szerint az ő stílusukat próbálták leutánozni. Nem tagadom, hogy annak idején szerettem a Stratovariust, és még két koncertjükön is kint voltam, de az az igazság, hogy a Stratovarius a nagyon hamar megszerethető, és még gyorsabban megunható kategóriába tartozik számomra. Ők még csak nem is hörögnek, szinte már majdnem pop-metált játszanak, ami kedvcsinálónak kiváló, de egy bonyolultabb zenékhez szokott fül számára a második meghallgatás már kínszenvedés a fülbemászó, egyszerű dallamaik miatt.
Szóval a Sonata Arctica kezdeti stílusjegyei a nagyon erős vokál-centrikusság, amit a már említett Tony Kakko (aki egyébként tökre hasonlít Jézusra!) arany torka vitt a hátán (micsoda zseniális képzavar!) és e mögé sorakoztak fel a pörgős, magabiztos dallamok, (a replica komoly, bús hangulata épp egy kivétel) a szintetizátor-háttér, a remek, de nem domináns gitár-témák, az összetett, de mégis szép dallamvezetésű számok, és nem utolsó sorban a rendkívül mély gondolatokat adó dalszövegek. Ez volt a Sonata Arctica, amely olyan sok fantasztikus és egyedi dalt készített ezalatt az 5 év alatt, hogy amikor készítettem a válogatást, szívem szerint majdnem az összes számot beválogattam volna, és végül tényleg csak néhány szám maradt ki.
Az előző bejegyzésben említettem a koncertjeiket, ehhez 2 dolog még eszembejutott, kiegészítésként szeretném őket leírni.
Az első, hogy az 8th commandment (8. parancsolat) című számuk refrénjének első sora "stay for a while, stay forever" vagyis "maradj egy kicsit, maradj örökre" Az egyik közelgő koncertjük előtt az volt a terv, hogy ezt az idézetet felírjuk egy nagy lepedőre, és elkezdjük lengetni az orruk előtt, mondjuk amikor meghajolnak a koncert végén. Végül a megvalósításig nem jutottunk el, de az ötlet azért nem volt utolsó.
A második dolog két példa arra, hogy miért annyira szerethetőek ők élőben is. Az egyik koncerten Tony 3 részre osztotta a közönséget, és mindenkit megkért, hogy adjon ki egy bizonyos hangot. Ebből lett egy mély dob, egy magas, meg egy "cintányér" (ciccegés) bizonyos időközönként megszólaltatta a csoportokat, mintha "dobolt volna a közönségen" és miután már megvolt az ütem, elkezdte rá énekelni a Queen-féle we will rock you-t. Hát az valami hatalmas élmény volt. :)A másik ilyen mozzanata Tony-nak, hogy minden koncert végén, amikor megtapsoltatja magát, mindig magához öleli a tapsokat, és olyan szoros "önmagát ölelés"-ben van egy kis ideig, így köszöni meg a sok tapsot. Hát ez milyen aranyos már. :)
Picit eltértem a fő vonaltól, szóval a Reckoning night album után a banda gitárosát, és egyik legmeghatározóbb emberét, Jani Liimatainen-t (aki az egyik koncerten rózsaszín Britney feliratos pólóban jelent meg) behívták katonának, és Finnországban ezt elég komolyan veszik, így ő kiesett egy időre. Turnézni továbbra is kellett, így a helyére behívta egy másik gitárost, Elias Viljanen-t, akivel még a következő albumukat is eljátszatták. Közben Jani szolgálata letelt, de már nem akart visszajönni a bandába, mert saját bevallása szerint "olyan irányba elindult a banda, ami neki már nem tetszik, és nem akar részt venni benne" így végleg Elias maradt a gitáros. Ez egy óriási törés volt nekem (kb. mint neked Anette távozása a Nightwishből) mivel Jani szimbolikus alak volt számomra, mondhatom nyugodtan, hogy a kedvenc gitárosom minden szempontból.A Sonata Arctica-történelem hamarosan folytatódik, addig is hallgassuk meg a Don't say a word-öt, amihez sajnos teljesen felesleges volt klipet készíteni, mert egy ilyen fantasztikus szám mellé egy ilyen semmitmondó klip elég illúzióromboló. Sajnos a klip itt is rövidített verzióból készült, lejjebb hallható a teljes szám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése