Sonata Arctica - I have a right

Ahogyan foglalkozom a Sonata Arcticával, úgy egyre több érdekesség és emlék bukkan fel bennem, amiket szívesen megosztanék, és valószínűleg valamikor majd meg is fogok, de a tempósan közeledő koncert miatt most igyekszem a lényegre szorítkozni, és egy átfogó képet adni a bandáról. Nem árulok el sok újdonságot, ha azt mondom, hogy a Reckoning night album után a Sonata Arctica erős stílusváltáson ment át. Sokan ezt pozitívumként ("végre kiszakadtak a Stratovarius árnyékából" - szerintem ez baromság) mások pedig csalódásként élték meg. Én valahogy kicsit a kettő között vagyok. Azt mindenképpen szeretném előre vetíteni, hogy az új stílus, és vele együtt a legutóbbi, nemrég megjelent "Stones grow her name" albumuk szerintem NEM ROSSZ. Viszont erős kétségeim vannak affelől, hogy ha ezeket az albumokat hallottam volna először tőlük, akkor is ennyire rajonganék-e értük. Valószínűleg nem. Az mindenesetre biztos, hogy az új számaik a koncerteken sokkal gyengébb hangulatot adnak, mint a régi propeller-tempójú vágtáik. Igazából az új arcukat nagyon nehéz jellemezni, mert semmihez nem hasonlít, amit azelőtt hallottam. Az egyik legnagyobb jellemvonásuk, a "turbó üzemmód", amit egyébként power metal-nak szoktak hívni a szakértők, teljesen eltűnt. Helyette jöttek a bonyolult, sokszor sokadszori meghallgatásra is értelmezhetetlen témák, a rendszer teljes hiánya, ami valahogyan mégis működik. A rendszertelenséget úgy értem, hogy korábban is szívesen kiszakadtak a mai könnyűzenék 90%-át jellemző bevezető-versszak-refrén-versszak-refrén-átvezető-refrén-kivezető szerkezetből, de az újabb albumokon ez még rendszertelenebbé vált. Alapvetően ez nem rossz, az ilyen típusú számok általában egy teljes történetet mesélnek el, ezek közül a kedvencem a "The boy, who wanted to be a real puppet" vagyis "a fiú, aki valódi bábu akart lenni". Elég beszédes cím, nemde? :)

A legújabb albumuk, a Stones grow her name első hallgatásra nagyon nem tetszett. Másodjára, ötödjére, tizedjére egyre jobban megszeretem, és arra is rájöttem, hogy miért nem tetszett először. Vannak benne olyan tipikus elemek, amik kifejezetten zavarnak. Az egyik ilyen az utolsó refrén egy félhanggal feljebb tolása. Iszonyatosan elcsépelt dolog a popszakmában, tőlük ennél többet várok. A másik: egy stúdiófelvételben nem akarom a közönséget hallani, ahogyan hej-hej-ezik ütemre. Egy koncerten ezek a dolgok jönnek maguktól, de egy albumon levő számon nagyon zavar. A harmadik pedig, hogy sokszor azt érzem, hogy a hangok egymás után következőségének nincs az ég világon semmi logikája, egyszerűen csak egymás mögé pakoltak harmonikus (vagy sokszor diszharmonikus) hangzatú hangokat, és játsszák, mindenféle koncepció nélkül. Ez azért sokadszori meghallgatásra enyhült, és kezdem megérteni a számokat. Mindezek mellett azért jót is tudok mondani, pl. az új album nagyon színes, sokféle hangszín, ötlet, tempó, ének, megvalósítás van benne, emiatt egyáltalán nem egysíkú. A sokféle hangzáson belül vannak olyanok is, amik kifejezetten ínyemre vannak, pl. a "Somewhere close to you" nagyon ízletes masszív zúzással kezdődik. Az első szám, ami megütötte a fülemet erről az albumról az "I have a right" volt, és milyen meglepő, pont ebből készült videoklip is. (nyilván nem véletlenül) A klip szerintem pont jó, nincs benne se több, se kevesebb, mint amennyi egy klipbe kell. Van benne egy jó ötlet, jó megvalósítás, nincs túlmagyarázva, és a banda is látványosan játszik. Bár itt jegyezném meg, hogy érdekes módon se Marco-t, a basszusgitárost, se Henrik-et, a billentyűst nem mutatják egyszer sem, ami azért elég furcsa.

Ez a blogbejegyzés is a kelleténél hosszabbra sikerült, elnézést érte, majd inkább beszéljük róluk, mert kíváncsi vagyok a Te véleményedre a Sonata Arcticáról.

Sonata Arctica - Don't say a word

Az előző bejegyzésben szereplő Replica című szám a Sonata Arctica első, 1999-ben kiadott Ecliptica című albumának legmegnyerőbb száma volt. Ezután ugrunk egy nagyot az időben 2004-ig, a Reckoning night című lemezig, ami számomra az utolsó albuma volt a "nagy" Sonata Arcticának. Ez az album képviselte utoljára azt a stílust, amiért annyira rajongtam, mint előtte semmi másért. Mielőtt még azonban meghallgatnánk róla a legjobb számot, beszéljünk kicsit a Sonata Arctica stílusjegyeiről.
Alapvetően Finn bandáról van szó, akik a Stratovarius nevű banda szárnyalásakor alakultak, és a kritikák szerint az ő stílusukat próbálták leutánozni. Nem tagadom, hogy annak idején szerettem a Stratovariust, és még két koncertjükön is kint voltam, de az az igazság, hogy a Stratovarius a nagyon hamar megszerethető, és még gyorsabban megunható kategóriába tartozik számomra. Ők még csak nem is hörögnek, szinte már majdnem pop-metált játszanak, ami kedvcsinálónak kiváló, de egy bonyolultabb zenékhez szokott fül számára a második meghallgatás már kínszenvedés a fülbemászó, egyszerű dallamaik miatt.
Szóval a Sonata Arctica kezdeti stílusjegyei a nagyon erős vokál-centrikusság, amit a már említett Tony Kakko (aki egyébként tökre hasonlít Jézusra!) arany torka vitt a hátán (micsoda zseniális képzavar!) és e mögé sorakoztak fel a pörgős, magabiztos dallamok, (a replica komoly, bús hangulata épp egy kivétel) a szintetizátor-háttér, a remek, de nem domináns gitár-témák, az összetett, de mégis szép dallamvezetésű számok, és nem utolsó sorban a rendkívül mély gondolatokat adó dalszövegek. Ez volt a Sonata Arctica, amely olyan sok fantasztikus és egyedi dalt készített ezalatt az 5 év alatt, hogy amikor készítettem a válogatást, szívem szerint majdnem az összes számot beválogattam volna, és végül tényleg csak néhány szám maradt ki.
Az előző bejegyzésben említettem a koncertjeiket, ehhez 2 dolog még eszembejutott, kiegészítésként szeretném őket leírni.
Az első, hogy az 8th commandment (8. parancsolat) című számuk refrénjének első sora "stay for a while, stay forever" vagyis "maradj egy kicsit, maradj örökre" Az egyik közelgő koncertjük előtt az volt a terv, hogy ezt az idézetet felírjuk egy nagy lepedőre, és elkezdjük lengetni az orruk előtt, mondjuk amikor meghajolnak a koncert végén. Végül a megvalósításig nem jutottunk el, de az ötlet azért nem volt utolsó.

A második dolog két példa arra, hogy miért annyira szerethetőek ők élőben is. Az egyik koncerten Tony 3 részre osztotta a közönséget, és mindenkit megkért, hogy adjon ki egy bizonyos hangot. Ebből lett egy mély dob, egy magas, meg egy "cintányér" (ciccegés) bizonyos időközönként megszólaltatta a csoportokat, mintha "dobolt volna a közönségen" és miután már megvolt az ütem, elkezdte rá énekelni a Queen-féle we will rock you-t. Hát az valami hatalmas élmény volt. :)
A másik ilyen mozzanata Tony-nak, hogy minden koncert végén, amikor megtapsoltatja magát, mindig magához öleli a tapsokat, és olyan szoros "önmagát ölelés"-ben van egy kis ideig, így köszöni meg a sok tapsot. Hát ez milyen aranyos már. :)

Picit eltértem a fő vonaltól, szóval a Reckoning night album után a banda gitárosát, és egyik legmeghatározóbb emberét, Jani Liimatainen-t (aki az egyik koncerten rózsaszín Britney feliratos pólóban jelent meg) behívták katonának, és Finnországban ezt elég komolyan veszik, így ő kiesett egy időre. Turnézni továbbra is kellett, így a helyére behívta egy másik gitárost, Elias Viljanen-t, akivel még a következő albumukat is eljátszatták. Közben Jani szolgálata letelt, de már nem akart visszajönni a bandába, mert saját bevallása szerint "olyan irányba elindult a banda, ami neki már nem tetszik, és nem akar részt venni benne" így végleg Elias maradt a gitáros. Ez egy óriási törés volt nekem (kb. mint neked Anette távozása a Nightwishből) mivel Jani szimbolikus alak volt számomra, mondhatom nyugodtan, hogy a kedvenc gitárosom minden szempontból.

A Sonata Arctica-történelem hamarosan folytatódik, addig is hallgassuk meg a Don't say a word-öt, amihez sajnos teljesen felesleges volt klipet készíteni, mert egy ilyen fantasztikus szám mellé egy ilyen semmitmondó klip elég illúzióromboló. Sajnos a klip itt is rövidített verzióból készült, lejjebb hallható a teljes szám.

Sonata Arctica - Replica

Úgy döntöttem, hogy függetlenül attól, hogy elmegyünk-e a most hétvégi Sonata Arctica koncetre, azért én a biztonság kedvéért megszakítom a nemrég megkezdett kemény szekciót, és elkezdem bemutatni a bandát, akikről egy blogbejegyzés nem, de még 100 is kevés lenne.
A Sonata Arcticáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A Linkin Park után ez volt az első "igazán kemény" banda, akiket évekig a legjobban szerettem. Annak idején Dani (Kőhalmi) barátom mutatott tőlük egy számot, ami ráadásul nem a sajátjuk volt, hanem egy Scorpions-szám feldolgozása. (Később erről is lesz szó) Elkezdtem kutatni utánuk, de akkoriban még nem úgy működött a dolog, hogy beírtam a torrent-bolt keresőjébe, hogy Sonata Arctica discography, és már töltöttem is le sz összes zenéjüket, arról nem is beszélve, hogy a net sebessége 1 szám/óra letöltéssel ketyegett. Ilyen körülmények között keresgéltem tőlük zenéket, és néha amikor rábukkantam egy-egy számukra, az szinte örömünnep volt. Igazából sokáig nem is voltam benne biztos, hogy ilyen banda egyáltalán létezik, olyan furcsán "nem evilágiak" voltak számomra. Akkor hittem el csak igazán, amikor először pillantottam meg őket élőben 2004-ben, a Nightwish előzenekaraként. Azóta töretlenül, minden évben eljöttek, és én minden alkalommal ott csápoltam nekik. Tényleg nem volt banda, akikért annyira rajongtam volna, mint értük. Bármikor megkérdezték, hogy milyen zenét szeretek, azonnal csak őket mondtam, még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy az emberek nagy részének nem mond semmit a nevük. A koncertek előtt hosszú hetekig magoltam (nem vicc) a dalszövegeket, tudtam minden egyes bandatag nevét, pontos biográfiáját, ésígytovább.
A Banda énekese, dalszerzője és egyben lelke, az aranyhangú Tony Kakko minden egyes alkalommal olyan hihetetlen odaadással, és szeretettel énekelt a Pecsa közösége előtt, hogy az teljesen elvarázsolt. Az egyik koncertjükre még "hennát" is csináltattam magamra. :) És igen, még a szemem is ki volt húzva :D A barátaim is mind nagyon megszerették, így mindig nagy társasággal jártuk a koncerteket. Tényleg nem számoltam össze, de biztos vagyok benne, hogy eddig legalább 8 önálló koncertjükön voltam, és talán 2-3 alkalommal láttam őket fesztiválom, vagy előzenekarként.

Semmi jónak nem szeretnék az elrontója lenni, de sajnos az idők megváltoztak. Az, hogy pontosan mi történt velem és a Sonata Arcticával a következő blogbejegyzésből fog kiderülni. Elöljárónak elég annyi, hogy a banda a 2004-es Reckoning night című albuma után komoly változások történtek.

A következő blogbejegyzésig halljuk tőlük azt a számot, ami kiérdemelte a jogot a világ legjobb száma listáján való részvételre, és ami a mai napig meg tud borsóztatni... elmondani egyszerűen nem lehet, hogy mennyire szeretem ezt a számot.

A szövegéről érdemes elmondani, hogy sokáig nem értettem, egyszerű sorkitöltő és rímelő hablatynak hittem, de aztán sokadszori meghallgatásra rájöttem, hogy milyen szép a szövege, ami egy háborúból visszatérő katona lelkéről szól, aki már nem a régi önmaga, csak egy üres kagyló, önmaga hasonmása, és aki arról énekel, hogy senki nem hibáztatja őt, de mégsem lesz soha semmi a régi.

Bullet for my valentine - Suffocating under words of sorrow

Menthetetlenül elindultunk a hörgős, keményebb metál irányába, most már azt hiszem nem türtőztetem magam, hogy ne küldjek olyan számot, amire egy mai átlag ember ijedten dobná el a billentyűzetet, mivel kegyed igen figyelemreméltó, a kemény hangzásvilágot megértéssel fogadó viselkedést mutat.
A tegnapi előzetes után következzék a teljes szám teljes hozzáféréssel.
Arra gondoltam, hogy akkor teljes a harmónia, ha felváltva mutatok hiteles, és divathajhász bandákat.
Vagyis ez csak az én meglátásom.
A Bullet for my valentine alapvetően emo-s zenét játszó bandának van kikiáltva, de mivel fogalmam sincs, hogy az emosok milyen zenét hallgatnak, ezért ezt pont le.... khm... nem veszem figyelembe. :)
A banda nálam alapvetően a gyorsan megszerethető, aztán ugyanolyan gyorsan megunható bandák közé tartozik. Vannak a számaikban nagyon jó ötletek, olyanok, amik még borsózás szintig is el tudnak jutni (advanced level) :) viszont a zenéjük hamar kiismerhető, ezáltal számomra hamar unalmassá is válik. Talán pont emiatt nem tudok a bandáról se semmit.
A "The poison" című albumukat ismerem a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet, erről a kedvenc számomat szeretném most megmutatni. Ez a "suffocating under words of sorrow" ami egy nagyon jó zenei ötletre épül, jó a megvalósítás, de a hallgatása engem mindig frusztrál. Egyszerűen hiányzik belőle valami. Elindul egy nagyon erőteljes gitártémával, és várnám a kiteljesedését, de nem jön. Mintha hiányozna belőle egy hangszer, leginkább a basszusgitár, vagy egy másik gitár. Ami egyébként nem így van, ez majd a klipból is látszik, megvan mindkét gitár, és a basszus is. Szóval nehéz megfogalmazni a hiányérzet okát. Az is lehet, hogy egyszerűen csak rosszul lett "master"-elve (szép magyar szó, nemde?) és hiányzik belőle az a mély frekvencia, ami igazán ütőssé tenné. Kíváncsi vagyok, hogy ez benned is ilyen érzést kelt-e.

Először mutatom meg a klipet, ami ugyan az égvilágon semmiről nem szól, de látványos, és balettoznak benne, ami már bőven elég arra, hogy lekösse a figyelmemet. Azért egyszer szívesen csinálnék ilyen zenére balett-gyakorlatokat. Azt hiszem olyan szinten motiválna, hogy vagy hirtelen csinálnék egy 20X-os piruettet, vagy darabokra törném magam. :D



A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a klipet sajnos nem az eredeti számból csinálták, hanem egy erősen kommerszalizált (létezik ilyen szó egyáltalán?) verzióból, amiben kevesebb a hörgés. Sajnos a metál világban ez gyakran előfordul, hála az eltompult fülű, hörgésre érzékeny viván nevelkedett zeneszakértőknek. Szóval itt hallható az eredeti szám.

In flames - My sweet shadow

Nem lesz újdonság a svéd In flames, amiről már egész sokat tudunk, és jónéhány számát ismerünk is, de az előbbi divathajhász macsódömpinggel szeretnék ellentétbe állítani egy számot tőlük, aminek a klipjével együtt minden része hiteles, és különleges.
Az in flames sem mai csirke, 1990-ben alakultak, és a pályafutásuk során elég sok stílusváltáson keresztül mentek. Az első lemezek nekem nem szívem csücskei, a hangzásuk túl nyers, és az énekes hangja sem tetszett. Aztán következett a középső szakasz, ahol a legtöbb nagy kedvencemet készítették el, köztük a my sweet shadow-t is. A mai arculatuk a legutóbbi két albumuk óta megintcsak más, igazából nem rossz, de ezek alapján nem lennének olyan előkelő helyen a személyes toplistámon.

A my sweet shadow több szempontból is egy nagyon különleges szám. Az egyik, hogy csak sokadszori meghallgatásra tűnt fel, hogy milyen sokszínű témákból építkezik. A legtöbb mai zene 3 témára épül: egy versszak, egy refrén, és egy ún. bridge, ami a metál zenéknél a gitárszólót szokta tartalmazni, az egyéb vivás hipercsúcsslágereknél meg valamilyen feat. szupersztár vendég rappelését.
Ezekkel szemben a my sweet shadow az első refrénig 5 különböző témát sorakoztat fel, amiből egy kétszer is visszatér egyszer énekkel, egyszer anélkül.

Említettem már, hogy az In flames milyen elképesztően jó és főleg eredeti riffekkel és gitártémákkal dolgozik, hát ennél a számnál ez különösen igaz. A riff fogalmát legjobban úgy tudnám elmagyarázni, hogy a Scorpions-féle hurricane eleje, amit mindig szoktunk játszani a guitar hero-ban. :) Vagy pl. az AC/DC-féle highway to hell első pár másodperce. Amit meghallasz, és azonnal tudod, melyik számról van szó, mert arra a dallamra épül az egész zene. Az egyszerűbb zenéknél ezt általában power chord-okkal játsszák a gitáron, de ez persze nem törvényszerű. (power chordnak hívjuk azt, amikor 3 húrt lefogunk a gitáron, és ezt a fogást csúsztatgatjuk mindenfelé. A hangok változnak, de a közöttük levő hangközök nem)

Sosem voltam nagy klipnézegetős típus, de valamiért az In flames klipeket mindet ismerem, és sokat is néztem őket. Talán az lehet az oka, hogy mindegyik nagyon ötletesre és hangulathűre sikerült. A my sweet shadow klipje se bonyolult, mégis hiteles, ezért minden másodpercét elhiszem és élvezem.
Ez a klip anno nekem is HD minőségben volt meg, amikor ronggyá néztem, így természetessé vált, hogy milyen részletesek a lángcsóvák. :)

Sonic Syndicate - Jack of diamonds

Hosszú idő kihagyása után újra jelentkezik a metál legendák legfrissebb bejegyzése. (éljen, éljen, éljen)

Bár a Nova Rock már rég elmúlt, azért akadnak pillanatok, amikor egyszer-egyszer eszünkbe jut, hogy milyen jót is tomboltunk a sok gitár, eső, latyak és napsütés okozta leégések közepette.
A mostani bejegyzés is részben kapcsolódik a fesztiválhoz, ugyanis a Sonic Syndicate nevű bandát Viktor ajánlotta nekem, amiért nagyon hálás vagyok neki.

A banda stílusa számomra maga a tökély. Egyszerűen minden benne van, amit szeretek, és minden pontosan úgy, ahogyan szeretem. Legutóbb talán az Eluveitie-vel éreztem ugyanezt. Ők is egy olyan banda voltak, akikről azelőtt nem hallottam, és szerintem amúgy sem ismertek annyira, viszont az első hang elhangzása után biztosan tudtam, hogy nagyon fogom imádni a zenéjüket.

A bandát jellemző stílusjegyekről csak pár szóban:
Elképesztően dallamos, és masszív riffek, kb. mint az in flames-nél.
Brutális hörgés, és mellé egy nagyon jó hangfekvésű tiszta énekhang.
Hangulatában tökéletesen felépített számok.
Zongora, és egyéb metálhoz képest egzotikus hangszerek használata. (annyira azért nem, mint az Eluveitie-nél, de azért itt is jelentős)
Albumon belül vannak könnyen megszerethető, dallamos, és sokadszori hallgatásra megérthető számok egyaránt, így sosem válik unalmassá. (az elmúlt pár hónap ezt bizonyította, amikoris csak és kizárólag a "Love and other disasters" albumot hallgattam)

Nem is szaporítom tovább a szót, íme a legdallamosabb szám a fent említett albumról, ez a Jack of diamonds

Kiegészítésnek azért hozzátenném, hogy a klip a szememben sajnos rombolta a banda imidzsét, mert eléggé divatmajmoknak néztek ki, a klipet is divathajhásznak éreztem, a szöveg után olvasva meg az ég világon semmi gondolatot, érzés átadására való törekvést nem fedeztem fel.
Mindez persze nem elsődleges szempont, a zenéjüket ettől még ugyanannyira szeretem. :)