Sonata Arctica - I have a right

Ahogyan foglalkozom a Sonata Arcticával, úgy egyre több érdekesség és emlék bukkan fel bennem, amiket szívesen megosztanék, és valószínűleg valamikor majd meg is fogok, de a tempósan közeledő koncert miatt most igyekszem a lényegre szorítkozni, és egy átfogó képet adni a bandáról. Nem árulok el sok újdonságot, ha azt mondom, hogy a Reckoning night album után a Sonata Arctica erős stílusváltáson ment át. Sokan ezt pozitívumként ("végre kiszakadtak a Stratovarius árnyékából" - szerintem ez baromság) mások pedig csalódásként élték meg. Én valahogy kicsit a kettő között vagyok. Azt mindenképpen szeretném előre vetíteni, hogy az új stílus, és vele együtt a legutóbbi, nemrég megjelent "Stones grow her name" albumuk szerintem NEM ROSSZ. Viszont erős kétségeim vannak affelől, hogy ha ezeket az albumokat hallottam volna először tőlük, akkor is ennyire rajonganék-e értük. Valószínűleg nem. Az mindenesetre biztos, hogy az új számaik a koncerteken sokkal gyengébb hangulatot adnak, mint a régi propeller-tempójú vágtáik. Igazából az új arcukat nagyon nehéz jellemezni, mert semmihez nem hasonlít, amit azelőtt hallottam. Az egyik legnagyobb jellemvonásuk, a "turbó üzemmód", amit egyébként power metal-nak szoktak hívni a szakértők, teljesen eltűnt. Helyette jöttek a bonyolult, sokszor sokadszori meghallgatásra is értelmezhetetlen témák, a rendszer teljes hiánya, ami valahogyan mégis működik. A rendszertelenséget úgy értem, hogy korábban is szívesen kiszakadtak a mai könnyűzenék 90%-át jellemző bevezető-versszak-refrén-versszak-refrén-átvezető-refrén-kivezető szerkezetből, de az újabb albumokon ez még rendszertelenebbé vált. Alapvetően ez nem rossz, az ilyen típusú számok általában egy teljes történetet mesélnek el, ezek közül a kedvencem a "The boy, who wanted to be a real puppet" vagyis "a fiú, aki valódi bábu akart lenni". Elég beszédes cím, nemde? :)

A legújabb albumuk, a Stones grow her name első hallgatásra nagyon nem tetszett. Másodjára, ötödjére, tizedjére egyre jobban megszeretem, és arra is rájöttem, hogy miért nem tetszett először. Vannak benne olyan tipikus elemek, amik kifejezetten zavarnak. Az egyik ilyen az utolsó refrén egy félhanggal feljebb tolása. Iszonyatosan elcsépelt dolog a popszakmában, tőlük ennél többet várok. A másik: egy stúdiófelvételben nem akarom a közönséget hallani, ahogyan hej-hej-ezik ütemre. Egy koncerten ezek a dolgok jönnek maguktól, de egy albumon levő számon nagyon zavar. A harmadik pedig, hogy sokszor azt érzem, hogy a hangok egymás után következőségének nincs az ég világon semmi logikája, egyszerűen csak egymás mögé pakoltak harmonikus (vagy sokszor diszharmonikus) hangzatú hangokat, és játsszák, mindenféle koncepció nélkül. Ez azért sokadszori meghallgatásra enyhült, és kezdem megérteni a számokat. Mindezek mellett azért jót is tudok mondani, pl. az új album nagyon színes, sokféle hangszín, ötlet, tempó, ének, megvalósítás van benne, emiatt egyáltalán nem egysíkú. A sokféle hangzáson belül vannak olyanok is, amik kifejezetten ínyemre vannak, pl. a "Somewhere close to you" nagyon ízletes masszív zúzással kezdődik. Az első szám, ami megütötte a fülemet erről az albumról az "I have a right" volt, és milyen meglepő, pont ebből készült videoklip is. (nyilván nem véletlenül) A klip szerintem pont jó, nincs benne se több, se kevesebb, mint amennyi egy klipbe kell. Van benne egy jó ötlet, jó megvalósítás, nincs túlmagyarázva, és a banda is látványosan játszik. Bár itt jegyezném meg, hogy érdekes módon se Marco-t, a basszusgitárost, se Henrik-et, a billentyűst nem mutatják egyszer sem, ami azért elég furcsa.

Ez a blogbejegyzés is a kelleténél hosszabbra sikerült, elnézést érte, majd inkább beszéljük róluk, mert kíváncsi vagyok a Te véleményedre a Sonata Arcticáról.

Sonata Arctica - Don't say a word

Az előző bejegyzésben szereplő Replica című szám a Sonata Arctica első, 1999-ben kiadott Ecliptica című albumának legmegnyerőbb száma volt. Ezután ugrunk egy nagyot az időben 2004-ig, a Reckoning night című lemezig, ami számomra az utolsó albuma volt a "nagy" Sonata Arcticának. Ez az album képviselte utoljára azt a stílust, amiért annyira rajongtam, mint előtte semmi másért. Mielőtt még azonban meghallgatnánk róla a legjobb számot, beszéljünk kicsit a Sonata Arctica stílusjegyeiről.
Alapvetően Finn bandáról van szó, akik a Stratovarius nevű banda szárnyalásakor alakultak, és a kritikák szerint az ő stílusukat próbálták leutánozni. Nem tagadom, hogy annak idején szerettem a Stratovariust, és még két koncertjükön is kint voltam, de az az igazság, hogy a Stratovarius a nagyon hamar megszerethető, és még gyorsabban megunható kategóriába tartozik számomra. Ők még csak nem is hörögnek, szinte már majdnem pop-metált játszanak, ami kedvcsinálónak kiváló, de egy bonyolultabb zenékhez szokott fül számára a második meghallgatás már kínszenvedés a fülbemászó, egyszerű dallamaik miatt.
Szóval a Sonata Arctica kezdeti stílusjegyei a nagyon erős vokál-centrikusság, amit a már említett Tony Kakko (aki egyébként tökre hasonlít Jézusra!) arany torka vitt a hátán (micsoda zseniális képzavar!) és e mögé sorakoztak fel a pörgős, magabiztos dallamok, (a replica komoly, bús hangulata épp egy kivétel) a szintetizátor-háttér, a remek, de nem domináns gitár-témák, az összetett, de mégis szép dallamvezetésű számok, és nem utolsó sorban a rendkívül mély gondolatokat adó dalszövegek. Ez volt a Sonata Arctica, amely olyan sok fantasztikus és egyedi dalt készített ezalatt az 5 év alatt, hogy amikor készítettem a válogatást, szívem szerint majdnem az összes számot beválogattam volna, és végül tényleg csak néhány szám maradt ki.
Az előző bejegyzésben említettem a koncertjeiket, ehhez 2 dolog még eszembejutott, kiegészítésként szeretném őket leírni.
Az első, hogy az 8th commandment (8. parancsolat) című számuk refrénjének első sora "stay for a while, stay forever" vagyis "maradj egy kicsit, maradj örökre" Az egyik közelgő koncertjük előtt az volt a terv, hogy ezt az idézetet felírjuk egy nagy lepedőre, és elkezdjük lengetni az orruk előtt, mondjuk amikor meghajolnak a koncert végén. Végül a megvalósításig nem jutottunk el, de az ötlet azért nem volt utolsó.

A második dolog két példa arra, hogy miért annyira szerethetőek ők élőben is. Az egyik koncerten Tony 3 részre osztotta a közönséget, és mindenkit megkért, hogy adjon ki egy bizonyos hangot. Ebből lett egy mély dob, egy magas, meg egy "cintányér" (ciccegés) bizonyos időközönként megszólaltatta a csoportokat, mintha "dobolt volna a közönségen" és miután már megvolt az ütem, elkezdte rá énekelni a Queen-féle we will rock you-t. Hát az valami hatalmas élmény volt. :)
A másik ilyen mozzanata Tony-nak, hogy minden koncert végén, amikor megtapsoltatja magát, mindig magához öleli a tapsokat, és olyan szoros "önmagát ölelés"-ben van egy kis ideig, így köszöni meg a sok tapsot. Hát ez milyen aranyos már. :)

Picit eltértem a fő vonaltól, szóval a Reckoning night album után a banda gitárosát, és egyik legmeghatározóbb emberét, Jani Liimatainen-t (aki az egyik koncerten rózsaszín Britney feliratos pólóban jelent meg) behívták katonának, és Finnországban ezt elég komolyan veszik, így ő kiesett egy időre. Turnézni továbbra is kellett, így a helyére behívta egy másik gitárost, Elias Viljanen-t, akivel még a következő albumukat is eljátszatták. Közben Jani szolgálata letelt, de már nem akart visszajönni a bandába, mert saját bevallása szerint "olyan irányba elindult a banda, ami neki már nem tetszik, és nem akar részt venni benne" így végleg Elias maradt a gitáros. Ez egy óriási törés volt nekem (kb. mint neked Anette távozása a Nightwishből) mivel Jani szimbolikus alak volt számomra, mondhatom nyugodtan, hogy a kedvenc gitárosom minden szempontból.

A Sonata Arctica-történelem hamarosan folytatódik, addig is hallgassuk meg a Don't say a word-öt, amihez sajnos teljesen felesleges volt klipet készíteni, mert egy ilyen fantasztikus szám mellé egy ilyen semmitmondó klip elég illúzióromboló. Sajnos a klip itt is rövidített verzióból készült, lejjebb hallható a teljes szám.

Sonata Arctica - Replica

Úgy döntöttem, hogy függetlenül attól, hogy elmegyünk-e a most hétvégi Sonata Arctica koncetre, azért én a biztonság kedvéért megszakítom a nemrég megkezdett kemény szekciót, és elkezdem bemutatni a bandát, akikről egy blogbejegyzés nem, de még 100 is kevés lenne.
A Sonata Arcticáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A Linkin Park után ez volt az első "igazán kemény" banda, akiket évekig a legjobban szerettem. Annak idején Dani (Kőhalmi) barátom mutatott tőlük egy számot, ami ráadásul nem a sajátjuk volt, hanem egy Scorpions-szám feldolgozása. (Később erről is lesz szó) Elkezdtem kutatni utánuk, de akkoriban még nem úgy működött a dolog, hogy beírtam a torrent-bolt keresőjébe, hogy Sonata Arctica discography, és már töltöttem is le sz összes zenéjüket, arról nem is beszélve, hogy a net sebessége 1 szám/óra letöltéssel ketyegett. Ilyen körülmények között keresgéltem tőlük zenéket, és néha amikor rábukkantam egy-egy számukra, az szinte örömünnep volt. Igazából sokáig nem is voltam benne biztos, hogy ilyen banda egyáltalán létezik, olyan furcsán "nem evilágiak" voltak számomra. Akkor hittem el csak igazán, amikor először pillantottam meg őket élőben 2004-ben, a Nightwish előzenekaraként. Azóta töretlenül, minden évben eljöttek, és én minden alkalommal ott csápoltam nekik. Tényleg nem volt banda, akikért annyira rajongtam volna, mint értük. Bármikor megkérdezték, hogy milyen zenét szeretek, azonnal csak őket mondtam, még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy az emberek nagy részének nem mond semmit a nevük. A koncertek előtt hosszú hetekig magoltam (nem vicc) a dalszövegeket, tudtam minden egyes bandatag nevét, pontos biográfiáját, ésígytovább.
A Banda énekese, dalszerzője és egyben lelke, az aranyhangú Tony Kakko minden egyes alkalommal olyan hihetetlen odaadással, és szeretettel énekelt a Pecsa közösége előtt, hogy az teljesen elvarázsolt. Az egyik koncertjükre még "hennát" is csináltattam magamra. :) És igen, még a szemem is ki volt húzva :D A barátaim is mind nagyon megszerették, így mindig nagy társasággal jártuk a koncerteket. Tényleg nem számoltam össze, de biztos vagyok benne, hogy eddig legalább 8 önálló koncertjükön voltam, és talán 2-3 alkalommal láttam őket fesztiválom, vagy előzenekarként.

Semmi jónak nem szeretnék az elrontója lenni, de sajnos az idők megváltoztak. Az, hogy pontosan mi történt velem és a Sonata Arcticával a következő blogbejegyzésből fog kiderülni. Elöljárónak elég annyi, hogy a banda a 2004-es Reckoning night című albuma után komoly változások történtek.

A következő blogbejegyzésig halljuk tőlük azt a számot, ami kiérdemelte a jogot a világ legjobb száma listáján való részvételre, és ami a mai napig meg tud borsóztatni... elmondani egyszerűen nem lehet, hogy mennyire szeretem ezt a számot.

A szövegéről érdemes elmondani, hogy sokáig nem értettem, egyszerű sorkitöltő és rímelő hablatynak hittem, de aztán sokadszori meghallgatásra rájöttem, hogy milyen szép a szövege, ami egy háborúból visszatérő katona lelkéről szól, aki már nem a régi önmaga, csak egy üres kagyló, önmaga hasonmása, és aki arról énekel, hogy senki nem hibáztatja őt, de mégsem lesz soha semmi a régi.

Bullet for my valentine - Suffocating under words of sorrow

Menthetetlenül elindultunk a hörgős, keményebb metál irányába, most már azt hiszem nem türtőztetem magam, hogy ne küldjek olyan számot, amire egy mai átlag ember ijedten dobná el a billentyűzetet, mivel kegyed igen figyelemreméltó, a kemény hangzásvilágot megértéssel fogadó viselkedést mutat.
A tegnapi előzetes után következzék a teljes szám teljes hozzáféréssel.
Arra gondoltam, hogy akkor teljes a harmónia, ha felváltva mutatok hiteles, és divathajhász bandákat.
Vagyis ez csak az én meglátásom.
A Bullet for my valentine alapvetően emo-s zenét játszó bandának van kikiáltva, de mivel fogalmam sincs, hogy az emosok milyen zenét hallgatnak, ezért ezt pont le.... khm... nem veszem figyelembe. :)
A banda nálam alapvetően a gyorsan megszerethető, aztán ugyanolyan gyorsan megunható bandák közé tartozik. Vannak a számaikban nagyon jó ötletek, olyanok, amik még borsózás szintig is el tudnak jutni (advanced level) :) viszont a zenéjük hamar kiismerhető, ezáltal számomra hamar unalmassá is válik. Talán pont emiatt nem tudok a bandáról se semmit.
A "The poison" című albumukat ismerem a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet, erről a kedvenc számomat szeretném most megmutatni. Ez a "suffocating under words of sorrow" ami egy nagyon jó zenei ötletre épül, jó a megvalósítás, de a hallgatása engem mindig frusztrál. Egyszerűen hiányzik belőle valami. Elindul egy nagyon erőteljes gitártémával, és várnám a kiteljesedését, de nem jön. Mintha hiányozna belőle egy hangszer, leginkább a basszusgitár, vagy egy másik gitár. Ami egyébként nem így van, ez majd a klipból is látszik, megvan mindkét gitár, és a basszus is. Szóval nehéz megfogalmazni a hiányérzet okát. Az is lehet, hogy egyszerűen csak rosszul lett "master"-elve (szép magyar szó, nemde?) és hiányzik belőle az a mély frekvencia, ami igazán ütőssé tenné. Kíváncsi vagyok, hogy ez benned is ilyen érzést kelt-e.

Először mutatom meg a klipet, ami ugyan az égvilágon semmiről nem szól, de látványos, és balettoznak benne, ami már bőven elég arra, hogy lekösse a figyelmemet. Azért egyszer szívesen csinálnék ilyen zenére balett-gyakorlatokat. Azt hiszem olyan szinten motiválna, hogy vagy hirtelen csinálnék egy 20X-os piruettet, vagy darabokra törném magam. :D



A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a klipet sajnos nem az eredeti számból csinálták, hanem egy erősen kommerszalizált (létezik ilyen szó egyáltalán?) verzióból, amiben kevesebb a hörgés. Sajnos a metál világban ez gyakran előfordul, hála az eltompult fülű, hörgésre érzékeny viván nevelkedett zeneszakértőknek. Szóval itt hallható az eredeti szám.

In flames - My sweet shadow

Nem lesz újdonság a svéd In flames, amiről már egész sokat tudunk, és jónéhány számát ismerünk is, de az előbbi divathajhász macsódömpinggel szeretnék ellentétbe állítani egy számot tőlük, aminek a klipjével együtt minden része hiteles, és különleges.
Az in flames sem mai csirke, 1990-ben alakultak, és a pályafutásuk során elég sok stílusváltáson keresztül mentek. Az első lemezek nekem nem szívem csücskei, a hangzásuk túl nyers, és az énekes hangja sem tetszett. Aztán következett a középső szakasz, ahol a legtöbb nagy kedvencemet készítették el, köztük a my sweet shadow-t is. A mai arculatuk a legutóbbi két albumuk óta megintcsak más, igazából nem rossz, de ezek alapján nem lennének olyan előkelő helyen a személyes toplistámon.

A my sweet shadow több szempontból is egy nagyon különleges szám. Az egyik, hogy csak sokadszori meghallgatásra tűnt fel, hogy milyen sokszínű témákból építkezik. A legtöbb mai zene 3 témára épül: egy versszak, egy refrén, és egy ún. bridge, ami a metál zenéknél a gitárszólót szokta tartalmazni, az egyéb vivás hipercsúcsslágereknél meg valamilyen feat. szupersztár vendég rappelését.
Ezekkel szemben a my sweet shadow az első refrénig 5 különböző témát sorakoztat fel, amiből egy kétszer is visszatér egyszer énekkel, egyszer anélkül.

Említettem már, hogy az In flames milyen elképesztően jó és főleg eredeti riffekkel és gitártémákkal dolgozik, hát ennél a számnál ez különösen igaz. A riff fogalmát legjobban úgy tudnám elmagyarázni, hogy a Scorpions-féle hurricane eleje, amit mindig szoktunk játszani a guitar hero-ban. :) Vagy pl. az AC/DC-féle highway to hell első pár másodperce. Amit meghallasz, és azonnal tudod, melyik számról van szó, mert arra a dallamra épül az egész zene. Az egyszerűbb zenéknél ezt általában power chord-okkal játsszák a gitáron, de ez persze nem törvényszerű. (power chordnak hívjuk azt, amikor 3 húrt lefogunk a gitáron, és ezt a fogást csúsztatgatjuk mindenfelé. A hangok változnak, de a közöttük levő hangközök nem)

Sosem voltam nagy klipnézegetős típus, de valamiért az In flames klipeket mindet ismerem, és sokat is néztem őket. Talán az lehet az oka, hogy mindegyik nagyon ötletesre és hangulathűre sikerült. A my sweet shadow klipje se bonyolult, mégis hiteles, ezért minden másodpercét elhiszem és élvezem.
Ez a klip anno nekem is HD minőségben volt meg, amikor ronggyá néztem, így természetessé vált, hogy milyen részletesek a lángcsóvák. :)

Sonic Syndicate - Jack of diamonds

Hosszú idő kihagyása után újra jelentkezik a metál legendák legfrissebb bejegyzése. (éljen, éljen, éljen)

Bár a Nova Rock már rég elmúlt, azért akadnak pillanatok, amikor egyszer-egyszer eszünkbe jut, hogy milyen jót is tomboltunk a sok gitár, eső, latyak és napsütés okozta leégések közepette.
A mostani bejegyzés is részben kapcsolódik a fesztiválhoz, ugyanis a Sonic Syndicate nevű bandát Viktor ajánlotta nekem, amiért nagyon hálás vagyok neki.

A banda stílusa számomra maga a tökély. Egyszerűen minden benne van, amit szeretek, és minden pontosan úgy, ahogyan szeretem. Legutóbb talán az Eluveitie-vel éreztem ugyanezt. Ők is egy olyan banda voltak, akikről azelőtt nem hallottam, és szerintem amúgy sem ismertek annyira, viszont az első hang elhangzása után biztosan tudtam, hogy nagyon fogom imádni a zenéjüket.

A bandát jellemző stílusjegyekről csak pár szóban:
Elképesztően dallamos, és masszív riffek, kb. mint az in flames-nél.
Brutális hörgés, és mellé egy nagyon jó hangfekvésű tiszta énekhang.
Hangulatában tökéletesen felépített számok.
Zongora, és egyéb metálhoz képest egzotikus hangszerek használata. (annyira azért nem, mint az Eluveitie-nél, de azért itt is jelentős)
Albumon belül vannak könnyen megszerethető, dallamos, és sokadszori hallgatásra megérthető számok egyaránt, így sosem válik unalmassá. (az elmúlt pár hónap ezt bizonyította, amikoris csak és kizárólag a "Love and other disasters" albumot hallgattam)

Nem is szaporítom tovább a szót, íme a legdallamosabb szám a fent említett albumról, ez a Jack of diamonds

Kiegészítésnek azért hozzátenném, hogy a klip a szememben sajnos rombolta a banda imidzsét, mert eléggé divatmajmoknak néztek ki, a klipet is divathajhásznak éreztem, a szöveg után olvasva meg az ég világon semmi gondolatot, érzés átadására való törekvést nem fedeztem fel.
Mindez persze nem elsődleges szempont, a zenéjüket ettől még ugyanannyira szeretem. :)

Metallica - Nothing else matters

Nothing else matters

A dal nem lesz újdonság (és ami azt illeti, ahogy telik az idő, úgy lesz egyre több olyan zene, amiket már ismersz) viszont néhány ismert-ismeretlen gondolatot mégis megosztanék vele kapcsolatban.

Azt már tudjuk, hogy a Sanya-féle "világlegjobbszáma" listán az előkelő első helyet foglalja el, egyszerűen abból kifolyólag, hogy számomra EZ a világ legjobb száma. Amikor életemben először gitárt fogtam a kezemben, ezt játszottam, és elsőnek is ezt tanultam meg, és akárhányszor játszom/hallgatom, képtelen vagyok megunni. Nem volt még olyan élethelyzet, amikor ne hallgattam volna szívesen, és ne tudtam volna átélni.

Nemrég tudtam csak meg én is, hogy az énekes, James Hetfield ezt a számot a barátnőjének írta, mikor messze voltak egymástól, mert a fiúk épp turnén voltak. A szám dalszövege, és hangulata is ezt az érzést erősíti. "So close, no matter how far", vagyis "bármilyen távol, mégis oly közel". A dalszöveg értelmezése számomra eddig nehézségekbe ütközött, konkrétan nem értettem, zagyvaságnak tűnt, viszont ennek tudatában sok minden világossá vált. Amúgy ez a fajta hangzás nem kifejezetten jellemző a Metallicára, ezen kívül csak pár számuk van, ami ilyen melodikus. Ezek persze szintén zseniális szerzemények, később szeretném majd őket is felvenni a listára.

Ami a szám egyik különlegessége az a gitárszóló. A rock, de inkább a metál dalokra rendkívül jellemző a gitárszóló, amit a műfaj szeretői általában nagy becsben tartanak. Érdekes módon nekem legtöbbször nem a szóló tetszik legjobban a számokon belül, hanem általában a main riff, a szólót meg egyfajta kötelező, de nem kiemelkedő elemként értékelem. Kivétel ennél a számnál, ugyanis az egész szám alatt egy olyan tudatos és folyamatos fokozás tapasztalható, amely 4:50-nél a gitárszóló kezdetekor teljesedik ki. Ez a rövid rész kivétel nélkül minden alkalommal borsózásban fejeződik ki nálam. :) Ezen kívül csak egy számot ismerek, ami hasonló hatást vált ki nálam, de sajnos annak az ereje idővel elhalványult (amúgy egy Iron Maiden számról van szó, ami azért szerepelni fog még a blog oldalain)

Érdekes amúgy a Metallica nagyon sok szempontból egy szimpatikus csapat, és nem csak azért, mert ínyemre való zenét csinálnak, hanem mert annyira érződik rajtuk a zene iránti alázat. Biztosan emlékszel rá, amikor azt mondtam nova rock-on, hogy egy ekkora hatalmas esemény záró koncertjét megcsinálni, na erre csak ők képesek. Egyszerűen nem tudok náluk "nagyobb" bandát mondani. És mindezt azzal érték el, hogy alázatosak és szeretik, amit csinálnak. Le a kalappal előttük!

Billy Talent - Covered in cowardice

Sziasztok, Sanya vagyok! Szeretnék kérni egy Billy talent számot, és küldeném a marcipánlánynak, aki szereti a hajlításokat, és üzenem neki, hogy jó volt a hétvége! :)

Linkin Park - One step closer

A szuperjó közösen eltöltött biciklizős-szúnyogos-billy talentes-linkin parkos hétvége emlékére szeretném ezt a számot küldeni, ami igazából már nem is tudom pontosan, hogy mennyire lesz újdonság, miután kiderült, hogy magácska a Linkin Park első, Hybrid Theory albumát nem is fújja annyira kívülről, mint illene. No ez nem is annyira nagy baj, jobb későn, mint soha. Nem is ez a lényeg, hanem hogy amellett, hogy a One step closer az első albumon volt, és azon nem egy kifejezetten kiemelkedő alkotás (mondjuk hogy egy a sok jó közül) mégis a Nova rock-on annyira jó volt, hogy számomra egy új szintre emelte a számot. Amúgy a klip ezt nem erősíti meg, mert bár nem rossz a klip, azért eléggé kis öcsisajt még rajta mindenki.

Billy Talent - Devil in a midnight mass

A Nova rock-on számomra az egyik legnagyobb meglepetés a Billy Talent nevű kanadai banda volt, akik igen emlékezetes koncerttel gazdagították a felhozatalt. A stílust számomra elég nehéz bekategorizálni, mert sokféle stílusjegyből keverednek, és pont emiatt a végeredmény nagyon egyedi. A torzított gitárok hangja egészen különleges, az énekes srác hangjáról nem is beszélve, bármikor, bárhol felismerném őket. Az szintén egy nagy meglepetés volt, hogy milyen fiatalok, és a kinézetük alapján egy b-kategóriás punk bandának nézném őket, mint mondjuk a Sum41. (azok a régi szép idők) :)

Azzal együtt, hogy a stílus, amit játszanak nagyon egyedi, a számaikban nagy különbségeket nem vélek felfedezni, de azért tőlük is megvan a kedvencem, amit sajnos csak kutyafuttában tudtunk meghallgatni élőben. Következik a "Devil in a midnight mass", aminek a klipje meglepően jó, amellett, hogy nem szól semmiről és csak gyors vágásokkal van tele, nekem teljesen lekötötte a figyelmemet, és nem csak azért, mert jó a zene.

Puddle of Mudd - Blurry

Hátunk mögött hagyjuk egy időre a szimfonikus metált, és a nyersebb hangzású rock/metál felé vesszük az irányt. Az eredeti elképzelésem szerint a következő téma a dallamos, könnyen emészthető metál lett volna, de ez valószínűleg módosulni fog. Amíg ki nem heverjük a Nova Rock fáradalmait, addig az ott elhangzott zenékkel gazdagítom a blogot. Remélem nincs ellene kifogásod. :)
Elsőnek jöjjön egy rendkívül szimpatikus bandától, a Puddle of Mudd-tól a Blurry, ami az a szám volt, amire először borsóztam meg a fesztivál alatt. Nem csak a gyönyörű szám miatt érdemes meghallgatni, hanem a klip miatt is, ami szerintem kiválóan erősíti a szám hangulatát. Annak idején, amikor még deszkáztam, én is ilyen apukára vágytam. :)

Nightwish - Amaranth

Túl vagyunk a koncerten, de a mámor még mindig körülvesz, így gondoltam levezetésnek még egy pár zenét jó lesz itt látni tőlük.
Az amaranth volt az első kiadott szám Anette-tel, nemhiába, az első gondolatod a számmal kapcsolatban az volt, hogy milyen szépen játszik a hangjával. Azt már nem is kell ecsetelnem, hogy milyen jót ugráltunk rá a koncerten. :)
A nagyon jó zene esetünkben kiegészül egy nagyon tipikus Nightwish-klippel, aminek nekem nagyon tetszik a hangulata, és nem csak az angyalokhoz való vonzódásom miatt. :)



És akkor egy kis emlékeztetőnek, hogy hogy is szólt mindez élőben. Sajnos ennél jobb felvételt nem találtam (éljenek az önjelölt amatőr operatőrök, akik a koncerten szórakozás helyett ilyen pocsék felvételeket készítenek) de a sok szar felvétel közül még talán ennek a legjobb a hangja, és egész tisztán látszik a színpad, meg a kezek is egy-egy refrénnél. :)



Íme ugyanez a szám a Düsseldorfi koncertről fix kamerával, jó hangminőséggel. Amiket érdemes megfigyelni:
Marco gyönyörű gitárját
Anette merész ruciját
Empuut, hogy milyen idióta
Tuomast, amilyen átéléssel képes játszani minden számot. Bár ha ekkora hajam lenne, és is csak dobálni akarnám egész nap. :)
Jukkát dobolás közben, de olyankor talán még viccesebb, amikor szünet van, és épp nem dobol. :)



Még egy gondolatot megjegyeznék: Addig, amíg az Imaginaerum film meg nem jelenik (az előzetes alapján egyre valószínűbbnek tartom, hogy játszani fogják a hazai mozik is) addig tuti rajtunk marad a Nightwish-őrület, sőt, utána talán még jobban. Mindenesetre nagyon nagyon örülnék, ha erről a turnéról készítenének koncertfilmet, mert tudom, hogy a legutóbbi ilyen filmjük (End of an Era) a legigényesebb volt az összes koncertfilm közül, amit valaha láttam.

Nightwish - End of all hope

A koncertig hátralevő napok száma egyjegyű számmá zsugorodott, így már csak néhány szám bemutatására van lehetőségem, de a legfontosabbakat már úgyis mind kívülről fújod. :)
A választás az "End of all hope" című számra esett, aminek a hanszerelése, hangulata hasonló az ever dream-éhez, viszont a dallalmvilága inkább a wishmaster felé hajlik. Pontosan nem ismerem a szöveget, de amit értek belőle az csak erősíti a szám hangulatát, amit nagyon szeretek. A klipet elnézve ez is valami házi tákolmány, ami néhány koncertfelvételből, (bár a videó feltöltés elvileg hivatalosan is Tarjától származik) meg valamiféle Zs-kategóriás vámpíros filmből lett összevágva. Úgy tűnik, hogy a Nightwish valamiért nagyon vonzódik ezekhez a rettenet-gagyi, "haverokkalmegnézős, részegenhülyéreröhögős" filmekhez. (lásd: a Wish I had an angel klipjét)
Nem merném rá a nyakamat tenni, hogy lesz a koncerten, de ezt a számot azért minden Nightwish-rajongónak ismernie kell. :)

Nightwish - Wishmaster

Miután megnéztük a "misheard lyrics", vagyis félrehallott dalszöveg videót, remélhetőleg a wishmaster is ismerősen fog csengeni. Érdekes módon az egyik legismertebb dalukról van szó, mégsem készítettek hozzá klipet, így maradt egy AMV (anime music video) aminek a képanyagát nem ismerem, de nagy valószínűséggel ez is Final Fantasy. (A youtube egyszerűen tudja rólam, hogy szeretem) :)



Találtam belőle olyan koncert-felvételt, ahol Anette énekel. Anette és Tarja élő előadásait összehasonlítva nekem ez még talán jobban is tetszik, bár kétségtelenül elmarad a stúdió-felvétel mögött. Ez a koncert időben közel lehetett a váltáshoz, ugyanis a kommentek között alig akad dícsérő szó, szinte mindenki csak korholja Anette-et, és a Nightwish haláláról beszél. Azért én ezt nem így gondolom. Az emberek nagy része a Nightwisht Tarjával azonosította, ami szerintem elég messze van a valóságtól. Azt is mondták, hogy ha ő nem lett volna, soha nem lettek volna híresek. Nekem effelől is erős kétségeim vannak.
A lényeg, hogy azóta sok idő eltelt, mindenki megbékélt a helyzettel, és az, hogy a koncertre már csak korlátozott számú jegyet értékesítenek, azt hiszem mindent elárul a bandáról, és a rajongók hozzáállásáról... :)

Nightwish - Ever dream

Közeledik a koncert, amire ráadásul most már kivédhetetlenül mennünk kell, így megragadom az alkalmat, hogy még egy pár régebbi óriási zenét bemutassak.
Az egyik nagy kedvencem az ever dream című szám, ami lehet, hogy kicsit picit hatásvadász, és hamar ráun az ember (főleg, ha annyit hallgatja, mint amennyit én szoktam, ha valami megtetszik) de azért nagyot tud szólni, főleg koncerten. Ezért is, a továbbiakban igyekszem majd minden számról koncertfelvétellel is szolgálni. Pontosan ezért választottam ezt a számot, mert élőben az eleje annyira tökéletesen sikerült, hogy ha azon a bizonyos "End of an era" koncerten (amiből a DVD is készült) csak ezt az ötletet lövik el, már érdemes lett volna elmenni. Sokszor érzem magamban a "nagyon kívánom már a zenét" érzést koncertek előtt, (olyankor szoktam elkezdeni énekelni) hát ez tipikusan olyan... annyira hallani akarod már azt a dallamot, hogy amikor csak egy hang is megszólal belőle, végigborsózol, aztán csak borsózol és borsózol....



...és az a bizonyos koncert-felvétel:

Nightwish - The islander

A most következő szám bár - véleményem szerint - nem tartozik a legkiemelkedőbb Nightwish-alkotások közé, a közelgő film és koncert szempontjából mégis fontos. A "the islander" videoklipjének rendezője egészítette ki Tuomas eredeti ötletét - hogy az új albumon levő mind a 13 számhoz készítsenek videoklipet - azzal, hogy mindezt összefűzve, történettel és párbeszédekkel kiegészítve egész estés filmmé alakítsák. A nóta egyébként nagy valószínűséggel lesz a koncerten, így már csak azért sem árthat megismerkedni vele. :)



Az imaginaerum egy zenés dark-fantasy film, amely az albumon található 13 számra épül. A film főhőse Tom, egy nem evilági képzelettel megáldott dalszerző, aki súlyos elmebajban szenved. Az évek óta tartó betegség hatására az idős férfi már elfeledte felnőtt éveit. A zenéje, a barátai, minden emléke a lányáról elhomályosult a darabokra hullott elméjében. Nem maradt számára más, mint egy 10 éves fiú képzelete. Ahogy szép lassan kómába esik, lehetetlennek tűnik, hogy visszaszerezze, amit elveszített. Álmában a távoli múltjába utazik, ahol az idős ember álmai összeolvadnak a fiatal fiú képzeletével és zenéjével. Álmában Tom küzd, hogy megtalálja a legfontosabb emlékeit, miközben lánya, Gem azon dolgozik, hogy újraépítse a szálat, ami a valódi életben apjához köti. Ahogyan egyre távolabb kerülnek egymástól az évek során, és ahogyan egyre nagyobb akadályok állnak kettejük közé - a kóma, és a közelgő halál - úgy tűnik, hogy Gem terve kudarcba fullad. Mégis, Tom legsötétebb titkai között Gem felfedezi az utat, amivel újra megtalálhatja apját.


A filmről néhány érdekes tényt érdemes még tudni. Természetesen a banda tagja mind szerepelni fognak a filmben, "angolosított nevekkel". A rendezőnek szándékosan ez volt a célja, hogy a nézők folyamatosan érezhessék a Nightwish jelenlétét:
Anette Olzon (ének) játssza Ann-t
Tuomas Holopainen (billentyűk) játssza Tom-ot
Marco Hietala (basszusgitár+vokál) játssza Marcus-t
Emppu Vuorinen (gitár) játssza Emil-t
Jukka Nevalainen (dobok) játssza Jack-et.
A film üzenete Tuomas szerint, hogy "éljünk a mának, fedezzük fel a világ szépségét". A vizuális effektusokért többek között Tim Burton a felelős, ami számomra garancia a zseniális hátborzongató hangulatú képi világhoz.

Nightwish - Last ride of the day

Eredetileg hibátlanul felépítettem a dramaturgiáját a koncertre való felkészülési időszak bejegyzéseinek, de amilyen gyakran adódik lehetőségem arra, hogy bejegyzést osszak meg, mire bemutatnék egy-egy számot, már rég kívülről fogod fújni a szövegét! :)

Sok újdonságot nem fog adni a következő zene, de mindenképpen szerettem volna a listán látni, ez a Last ride of the day, a második számú nagy kedvencem a Nightwish új "majdnem-filmzene" albumáról, az Imaginaerum-ról. Akármennyire nem szeretem a pop-ot, amely valóban minden eddiginél jobban jellemzi az album dallamvilágát, azért meg kell hagyni, hogy kevés zene kedvéért mondok le a reggeli csillagkapuk epikus összecsapásairól lidércek és atlantisziak között, és most már majdnem egy hete ez történik... Szóval azért akárhonnan nézzük, Tuomas még mindig kegyetlen jó zenéket tud készíteni... szerintem.

A hamarosan bemutatásra kerülő Imaginaerum filmről a következő zeneajánló kapcsán fogok részletesen beszámolni, addig is élvezzük a szimfonikus hangszerek, az elektromos gitár, Marco alkoholtól érces, és Anette gyönyörű hangjának zseniális harmóniáját.


U.I.:egy költő veszett el bennem...

Nightwish - Storytime

A közelgő koncertre való tekintettel megsűrítem a Nightwish-bejegyzéseket, különös tekintettel az Anette-féle korszakra, vagyis a legújabb Imaginaerum, illetve a 2007-es dark passion play albumokról. Kezdetnek jöjjön a "rémségek kicsiny boltja", vagyis a Storytime, amit már meghallgattunk együtt, de így legalább mindketten le tudjuk írni róla a véleményünket. :)



Az egész Imaginaerum albummal kapcsolatban nekem az az érzésem, hogy történjen bármi, Tuomas nem felejtett el zenét írni, sőt, idővel a számai egyre kifejezőbbek lesznek. Ráadásul az Imaginaerum albumot már kifejezetten Anette hangjának tudta írni, ellenben a 4 évvel korábbi Dark passion play albummal, amely zenei anyaga már megvolt, amikor Anette csatlakozott a csapathoz, így ő a már kész anyagot felénekelte fel. Ha az amaranth-ban Anette játszot a hangjával, akkor itt aztán minden benne rejlő tehetséget a felszínre hozhat. A többi számot még nem hallgattam meg olyan sokszor, mint ezt, de ez amint megtörténik, azokról is megírom a véleményemet! Bár azt hiszem a következő kedvencemet már megtaláltam az albumról...

Apocalyptica - Bittersweet

Mindenképpen szerettem volna Apocalypticával folytatni a sort, sőt, a pozitív fogadtatás miatt tőlük olyan sok zenét szeretnék bemutatni, amennyit csak tudok. :)
Nem könnyű műfaj az övék, de szerintem sokat nyer vele az, aki meg tudja azt érteni.
Az én legnagyobb kedvenceimmel még várok kicsit, addig is hallgassunk meg tőlük egy újabb, tengernyi érzelmet magában hordozó számot, ez a Bittersweet.



Klipje van neki, de sajnos csak az akusztikus verziónak. Az zeneileg legalább olyan jó, mint amelyikben énekelnek, viszont picit talán nehezebb befogadni. Egy hallgatást mindenképpen megér



Várom a további véleményeket! :)

Nightwish - The poet and the pendulum

Folytassuk a sort egy Nightwish-dallal, amiről sokat nem kell beszélni, ugyanis többek között ennek a zenének köszönhetjük, hogy megismertük egymást közelebbről. :)



A szám amúgy a z Anette-tel készült első album első nótája volt, mit mondhatnék, hálás feladat lehetett egy ilyen számmal "belépni" a pályára.

Withinn Temptation - See who I am

Lassan kezdek kifogyni a szimfonikus bandákból (mivel nem ez a kedvenc al-stílusom, ha szabad ilyet mondani), viszont az eddig említetteknek bőven akad még említésre méltó nótájuk, így most visszatérek ismét a Within Temptation-höz, akiknek az első megosztott száma nem aratott osztatlan sikert, ezért ezúttal az én személyes kedvencemet mutatom meg tőlük, következzen a See who I am.



A dal meghallgatása után talán érthetőbbé válik, hogy miért tartom stílusban nagyon hasonlónak a Delain-nel. A Within temptation fő profilja ilyen, az Our solemn hour inkább egy különlegesség volt tőlük.

A számnak nem találtam hivatalos videóját, ezért választottam egy számomra szintén kedves AMV-t, ami Final Fantasy videókból van összevágva. Amúgy vajon a youtube csak nekem ajánl folyton ilyen, FF-es videókat kereséskor, csak azért, mert tudja, hogy szeretem? Nem akarok paranoiás lenni. :)

Amúgy a korábbi vélemények sok gondolatot ébresztettek bennem; szeretnék, és fogok is reagálni rájuk, most csak egy kis tűzoltást végeztem :)

Scorpions - Hurricane 2000

Szomorúan, de továbbra is töretlen lelkesedéssel küldöm a következő ajánlást:
Bár a Scorpions egyértelműen rock bandának tartja magát, kis különlegességként mégiscsak bebiggyesztenék tőlük egy fantasztikus számot. Ez a Hurricane 2000, amely a Berlini filharmonikusokkal felvett szimfonikus albumuk nyitószáma. Számomra olyan óriási energia, és lendület van ebben a számban, hogy valahányszor meghallgatom, azt érzem, hogy hegyeket tudnék megmozgatni.

A zenét amúgy sok helyen hallottam már, a legemlékezetesebb a litvánok Hurricane című latin formációs koreográfiája, amivel tavaly annak rendje és módja szerint világbajnokok is lettek. És ha már szó esett róluk, lessük is meg, hogy hogy lehet ilyen fantasztikus zenére hátborzongatóan jól táncolni. :)

Apocalyptica - Not strong enough

Utánanéztem a mindentudó interneten a "symphonic metal" kifejezésnek, és érdekes módon olyan bandákat is kihozott, amikről én nem mondtam volna. Mindenesetre a wikipédia szerint (tudom-tudom, annak nem hiszünk, de akkor is) az Apocalyptica ezek között van. Ez már csak azért is jó hír, hogy ne higyjük azt, hogy szimfonikus metál csak női énekessel létezik. A magam részéről én négy db csellót, esetleg egy dobot, és egy énekest nem mondanék szimfonikusnak, de mivel úgyis szerettem volna őket is bemutatni, álljon itt egy nóta a legutóbbi, "7th symphony" című albumról, hogy azért kapcsolódjunk is a témához.

Valahányszor meghallom az első pár hangot, általában végigfut rajtam az a bizonyos...
Az apocalypticáról érdemes tudni, hogy iszonyatos mély érzelmeket képesek megjeleníteni a dalaikban. Ez többek között a fő profiljuknak köszönhető, ami nem más, mint a pusztán csellóval játszott heavy metal. Eleinte Metallica-feldolgozásokat készítettek, amíg meg nem ismerte őket a nagyérdemű, ezután javarészt saját számokat kezdtek el írni. Az utóbbi időben egyre gyakoribb, hogy vendég énekest kérnek fel egy-egy számuk elénekléséhez. Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, amikor először láttam őket élőben. Hihetetlen, hogy 3 csellóval, és egy dobkészlettel is milyen fantasztikus hangulatot tudnak kelteni egy koncerten.

Nightwish - Wish I had an angel

Semmi esetre sem hagyhatjuk ki a szimfonikus vonal méltán leghíresebb bandáját, a finn származású Nightwish-t. A Nightwish több szempontból is egyedi. Az egyik, ami a legszembetűnőbb, hogy a dalokat egy operaénekesnő, Tarja Turunen énekelte, ami a kemény, de mégis dallamos, szimfonikus hangzással együtt valami egészen különleges hatást kelt. A Nightwish kb. 2 éve megvált a túlságosan sok sztár-allűrt felvonultató Tartjától, és új énekesnő után nézett, amelyre Anette Olzon-t találták a legmegfelelőbbnek. Anette hangja sokkal inkább poposabb jellegű, viszont rendkívül képzett, és a pozitív megjelenésével a színpadon is elképesztő hangulatot tud csinálni. A Nightwish sikerének töretlensége a csapat zeneírójának, és egyben billentyűsének, Tuomas Holopainen-nek köszönhető, aki igazán azzá tette a Nightwisht, ami.

Elsőnek hallgassunk meg tőlük egy dalt, amit még Tarja énekelt, az utolsó vele készült albumról. Ez a Wish I had an angel

Delain - Stay forever

Folytatódik a szimfonikus vonal a szintén holland Delain nevű bandával, amelyet az előző számban bemutatott Within temptation volt billentyűse alapított. Nem véletlen a hasonlóság. Személyes kedvencem tőlük a Stay forever című szám, amit egyébként anno a Nightwish előzenekaraként hallottam először egy koncerten, és akkor annyira belemászott a fülembe, hogy évek múltán, amikor először újra meghallgattam, azonnal beugrott minden egyes hang.

Within Temptation - Our solemn hour

Ez az oldal a nyitott fülű, metállal ismerkedőknek jött létre, hogy irányjelző lehessen a műfaj ezernyi színe között. :)

Felhívnám a figyelmet, hogy az itt bemutatott stílusok abszolút önkényesen kerültek csoportosításra, az oldal főszerkesztője nem szakember, pusztán műkedvelő.

Az első évfolyam témája a szimfonikus metál. Az ilyen zenék rendkívül telt hangzásúak, dallamosak, könnyen "emészthetőek", hamar megszereti őket az ember, ezért kezdetnek tökéletesen megfelelnek.

Az első évfolyam első számában egy Within temptation nevű holland szimfonikus/gót metál együttes egyik remekművére hívom fel a figyelmet, mely az Our solemn Hour címre hallgat.

A bemutatáshoz szigorúan online videomegosztó csatornákat (pl. youtube) fogok használni, azonban egy-egy szám megtetszése esetén az alábbi programmal tehet szert az adott számra az érdeklődő. (természetesen az adott szám letöltési/meghallgatási jogának megvásárlása után)

StrongDC++ 2.41
Hozzá való magyarítás


Amennyiben a program használata nem lenne egyértelmű, kéretik az oldal főszerkesztőjéhez fordulni segítéségért! :)