Billy Talent - Love was still around

A régen történt új bejegyzés és közelgő koncert tiszteletére hallgassuk meg az egyik legjobban sikerült számot a Billy Talent (akiket szerencsére már nem kell bemutatni, mert a fiúk egyszer már bizonyították nekünk, hogy őket igenis megéri megnézni élőben) új albumáról, aminek ráadásul a lemezbemutató koncertje lesz hétfőn.
Sajnos jó minőségű koncert-felvételt nem találtam, így hallgassuk meg az eredetit, majd a hangulat kedvéért az élő verziót is. (abban már korábban megegyeztünk, hogy a szám csúcspontja 3:19-nél van, de nem ér rögtön oda tekerni) :P

Dragonforce - Through the fire and flames

A legutóbbi Dragonforce koncert óta, ahová egyedül látogattam el, adós vagyok még egy élménybeszámolóval, amelyet most megkésve, de szeretnék pótolni.
A Brit származású Dragonforce stílusa számomra teljesen egyedi, én nem ismerek egyetlen, hozzájuk hasonló csapatot sem. Nem tudom, hogy pontosan mi a stílus megnevezése, amit játszanak, de ha létezik speed metal, akkor ők a lightspeed metal. (fénysebesség metál) Az átlag zenék tudomásom szerint 90 és 140 bpm (ütés per perc) közé esnek, ők átlag 200 bpm-mel játszanak. Nem véletlenül került bele a Guitar Hero 3-ba a "Through the fire and flames" című számuk a főellenség után (!) apokaliptikus nehézségi szinten.
A stílusuk azzal együtt, hogy ennyire egyedi, hordozza magában azt is, hogy kissé egysíkú, ha hallottál egy számukat, akkor kb. hallottad az összeset is. Jómagam szeretem őket hallgatni, mert nagyon bejön ez a pörgős stílus, de azért pár nap alatt ezt is meg lehet unni.
A banda egyébként rendkívül szimpatikus, saját bevallásuk szerint mindig igyekeznek vidámak lenni, jó hangulatot sugározni, és ez nagyon érezhető volt a koncert alatt is. A koncert egyik csúcspontja a fent említett szám volt, aminek az igazán nagy népszerűséget is köszönhetik. Sajnos a klip, bár szerintem jól sikerült, megint csak egy erősen vágott zenére készült, ezért hallgassuk meg először a klip, majd a jobban ismert verzióban. :)

Metál legendák különszám

Kedves Csokilány!

Ezen a nagyon különleges napon kíván neked boldog születésnapot a Metál legendák blog szerkesztősége!

Sonata Arctica - I have a right

Ahogyan foglalkozom a Sonata Arcticával, úgy egyre több érdekesség és emlék bukkan fel bennem, amiket szívesen megosztanék, és valószínűleg valamikor majd meg is fogok, de a tempósan közeledő koncert miatt most igyekszem a lényegre szorítkozni, és egy átfogó képet adni a bandáról. Nem árulok el sok újdonságot, ha azt mondom, hogy a Reckoning night album után a Sonata Arctica erős stílusváltáson ment át. Sokan ezt pozitívumként ("végre kiszakadtak a Stratovarius árnyékából" - szerintem ez baromság) mások pedig csalódásként élték meg. Én valahogy kicsit a kettő között vagyok. Azt mindenképpen szeretném előre vetíteni, hogy az új stílus, és vele együtt a legutóbbi, nemrég megjelent "Stones grow her name" albumuk szerintem NEM ROSSZ. Viszont erős kétségeim vannak affelől, hogy ha ezeket az albumokat hallottam volna először tőlük, akkor is ennyire rajonganék-e értük. Valószínűleg nem. Az mindenesetre biztos, hogy az új számaik a koncerteken sokkal gyengébb hangulatot adnak, mint a régi propeller-tempójú vágtáik. Igazából az új arcukat nagyon nehéz jellemezni, mert semmihez nem hasonlít, amit azelőtt hallottam. Az egyik legnagyobb jellemvonásuk, a "turbó üzemmód", amit egyébként power metal-nak szoktak hívni a szakértők, teljesen eltűnt. Helyette jöttek a bonyolult, sokszor sokadszori meghallgatásra is értelmezhetetlen témák, a rendszer teljes hiánya, ami valahogyan mégis működik. A rendszertelenséget úgy értem, hogy korábban is szívesen kiszakadtak a mai könnyűzenék 90%-át jellemző bevezető-versszak-refrén-versszak-refrén-átvezető-refrén-kivezető szerkezetből, de az újabb albumokon ez még rendszertelenebbé vált. Alapvetően ez nem rossz, az ilyen típusú számok általában egy teljes történetet mesélnek el, ezek közül a kedvencem a "The boy, who wanted to be a real puppet" vagyis "a fiú, aki valódi bábu akart lenni". Elég beszédes cím, nemde? :)

A legújabb albumuk, a Stones grow her name első hallgatásra nagyon nem tetszett. Másodjára, ötödjére, tizedjére egyre jobban megszeretem, és arra is rájöttem, hogy miért nem tetszett először. Vannak benne olyan tipikus elemek, amik kifejezetten zavarnak. Az egyik ilyen az utolsó refrén egy félhanggal feljebb tolása. Iszonyatosan elcsépelt dolog a popszakmában, tőlük ennél többet várok. A másik: egy stúdiófelvételben nem akarom a közönséget hallani, ahogyan hej-hej-ezik ütemre. Egy koncerten ezek a dolgok jönnek maguktól, de egy albumon levő számon nagyon zavar. A harmadik pedig, hogy sokszor azt érzem, hogy a hangok egymás után következőségének nincs az ég világon semmi logikája, egyszerűen csak egymás mögé pakoltak harmonikus (vagy sokszor diszharmonikus) hangzatú hangokat, és játsszák, mindenféle koncepció nélkül. Ez azért sokadszori meghallgatásra enyhült, és kezdem megérteni a számokat. Mindezek mellett azért jót is tudok mondani, pl. az új album nagyon színes, sokféle hangszín, ötlet, tempó, ének, megvalósítás van benne, emiatt egyáltalán nem egysíkú. A sokféle hangzáson belül vannak olyanok is, amik kifejezetten ínyemre vannak, pl. a "Somewhere close to you" nagyon ízletes masszív zúzással kezdődik. Az első szám, ami megütötte a fülemet erről az albumról az "I have a right" volt, és milyen meglepő, pont ebből készült videoklip is. (nyilván nem véletlenül) A klip szerintem pont jó, nincs benne se több, se kevesebb, mint amennyi egy klipbe kell. Van benne egy jó ötlet, jó megvalósítás, nincs túlmagyarázva, és a banda is látványosan játszik. Bár itt jegyezném meg, hogy érdekes módon se Marco-t, a basszusgitárost, se Henrik-et, a billentyűst nem mutatják egyszer sem, ami azért elég furcsa.

Ez a blogbejegyzés is a kelleténél hosszabbra sikerült, elnézést érte, majd inkább beszéljük róluk, mert kíváncsi vagyok a Te véleményedre a Sonata Arcticáról.

Sonata Arctica - Don't say a word

Az előző bejegyzésben szereplő Replica című szám a Sonata Arctica első, 1999-ben kiadott Ecliptica című albumának legmegnyerőbb száma volt. Ezután ugrunk egy nagyot az időben 2004-ig, a Reckoning night című lemezig, ami számomra az utolsó albuma volt a "nagy" Sonata Arcticának. Ez az album képviselte utoljára azt a stílust, amiért annyira rajongtam, mint előtte semmi másért. Mielőtt még azonban meghallgatnánk róla a legjobb számot, beszéljünk kicsit a Sonata Arctica stílusjegyeiről.
Alapvetően Finn bandáról van szó, akik a Stratovarius nevű banda szárnyalásakor alakultak, és a kritikák szerint az ő stílusukat próbálták leutánozni. Nem tagadom, hogy annak idején szerettem a Stratovariust, és még két koncertjükön is kint voltam, de az az igazság, hogy a Stratovarius a nagyon hamar megszerethető, és még gyorsabban megunható kategóriába tartozik számomra. Ők még csak nem is hörögnek, szinte már majdnem pop-metált játszanak, ami kedvcsinálónak kiváló, de egy bonyolultabb zenékhez szokott fül számára a második meghallgatás már kínszenvedés a fülbemászó, egyszerű dallamaik miatt.
Szóval a Sonata Arctica kezdeti stílusjegyei a nagyon erős vokál-centrikusság, amit a már említett Tony Kakko (aki egyébként tökre hasonlít Jézusra!) arany torka vitt a hátán (micsoda zseniális képzavar!) és e mögé sorakoztak fel a pörgős, magabiztos dallamok, (a replica komoly, bús hangulata épp egy kivétel) a szintetizátor-háttér, a remek, de nem domináns gitár-témák, az összetett, de mégis szép dallamvezetésű számok, és nem utolsó sorban a rendkívül mély gondolatokat adó dalszövegek. Ez volt a Sonata Arctica, amely olyan sok fantasztikus és egyedi dalt készített ezalatt az 5 év alatt, hogy amikor készítettem a válogatást, szívem szerint majdnem az összes számot beválogattam volna, és végül tényleg csak néhány szám maradt ki.
Az előző bejegyzésben említettem a koncertjeiket, ehhez 2 dolog még eszembejutott, kiegészítésként szeretném őket leírni.
Az első, hogy az 8th commandment (8. parancsolat) című számuk refrénjének első sora "stay for a while, stay forever" vagyis "maradj egy kicsit, maradj örökre" Az egyik közelgő koncertjük előtt az volt a terv, hogy ezt az idézetet felírjuk egy nagy lepedőre, és elkezdjük lengetni az orruk előtt, mondjuk amikor meghajolnak a koncert végén. Végül a megvalósításig nem jutottunk el, de az ötlet azért nem volt utolsó.

A második dolog két példa arra, hogy miért annyira szerethetőek ők élőben is. Az egyik koncerten Tony 3 részre osztotta a közönséget, és mindenkit megkért, hogy adjon ki egy bizonyos hangot. Ebből lett egy mély dob, egy magas, meg egy "cintányér" (ciccegés) bizonyos időközönként megszólaltatta a csoportokat, mintha "dobolt volna a közönségen" és miután már megvolt az ütem, elkezdte rá énekelni a Queen-féle we will rock you-t. Hát az valami hatalmas élmény volt. :)
A másik ilyen mozzanata Tony-nak, hogy minden koncert végén, amikor megtapsoltatja magát, mindig magához öleli a tapsokat, és olyan szoros "önmagát ölelés"-ben van egy kis ideig, így köszöni meg a sok tapsot. Hát ez milyen aranyos már. :)

Picit eltértem a fő vonaltól, szóval a Reckoning night album után a banda gitárosát, és egyik legmeghatározóbb emberét, Jani Liimatainen-t (aki az egyik koncerten rózsaszín Britney feliratos pólóban jelent meg) behívták katonának, és Finnországban ezt elég komolyan veszik, így ő kiesett egy időre. Turnézni továbbra is kellett, így a helyére behívta egy másik gitárost, Elias Viljanen-t, akivel még a következő albumukat is eljátszatták. Közben Jani szolgálata letelt, de már nem akart visszajönni a bandába, mert saját bevallása szerint "olyan irányba elindult a banda, ami neki már nem tetszik, és nem akar részt venni benne" így végleg Elias maradt a gitáros. Ez egy óriási törés volt nekem (kb. mint neked Anette távozása a Nightwishből) mivel Jani szimbolikus alak volt számomra, mondhatom nyugodtan, hogy a kedvenc gitárosom minden szempontból.

A Sonata Arctica-történelem hamarosan folytatódik, addig is hallgassuk meg a Don't say a word-öt, amihez sajnos teljesen felesleges volt klipet készíteni, mert egy ilyen fantasztikus szám mellé egy ilyen semmitmondó klip elég illúzióromboló. Sajnos a klip itt is rövidített verzióból készült, lejjebb hallható a teljes szám.

Sonata Arctica - Replica

Úgy döntöttem, hogy függetlenül attól, hogy elmegyünk-e a most hétvégi Sonata Arctica koncetre, azért én a biztonság kedvéért megszakítom a nemrég megkezdett kemény szekciót, és elkezdem bemutatni a bandát, akikről egy blogbejegyzés nem, de még 100 is kevés lenne.
A Sonata Arcticáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A Linkin Park után ez volt az első "igazán kemény" banda, akiket évekig a legjobban szerettem. Annak idején Dani (Kőhalmi) barátom mutatott tőlük egy számot, ami ráadásul nem a sajátjuk volt, hanem egy Scorpions-szám feldolgozása. (Később erről is lesz szó) Elkezdtem kutatni utánuk, de akkoriban még nem úgy működött a dolog, hogy beírtam a torrent-bolt keresőjébe, hogy Sonata Arctica discography, és már töltöttem is le sz összes zenéjüket, arról nem is beszélve, hogy a net sebessége 1 szám/óra letöltéssel ketyegett. Ilyen körülmények között keresgéltem tőlük zenéket, és néha amikor rábukkantam egy-egy számukra, az szinte örömünnep volt. Igazából sokáig nem is voltam benne biztos, hogy ilyen banda egyáltalán létezik, olyan furcsán "nem evilágiak" voltak számomra. Akkor hittem el csak igazán, amikor először pillantottam meg őket élőben 2004-ben, a Nightwish előzenekaraként. Azóta töretlenül, minden évben eljöttek, és én minden alkalommal ott csápoltam nekik. Tényleg nem volt banda, akikért annyira rajongtam volna, mint értük. Bármikor megkérdezték, hogy milyen zenét szeretek, azonnal csak őket mondtam, még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy az emberek nagy részének nem mond semmit a nevük. A koncertek előtt hosszú hetekig magoltam (nem vicc) a dalszövegeket, tudtam minden egyes bandatag nevét, pontos biográfiáját, ésígytovább.
A Banda énekese, dalszerzője és egyben lelke, az aranyhangú Tony Kakko minden egyes alkalommal olyan hihetetlen odaadással, és szeretettel énekelt a Pecsa közösége előtt, hogy az teljesen elvarázsolt. Az egyik koncertjükre még "hennát" is csináltattam magamra. :) És igen, még a szemem is ki volt húzva :D A barátaim is mind nagyon megszerették, így mindig nagy társasággal jártuk a koncerteket. Tényleg nem számoltam össze, de biztos vagyok benne, hogy eddig legalább 8 önálló koncertjükön voltam, és talán 2-3 alkalommal láttam őket fesztiválom, vagy előzenekarként.

Semmi jónak nem szeretnék az elrontója lenni, de sajnos az idők megváltoztak. Az, hogy pontosan mi történt velem és a Sonata Arcticával a következő blogbejegyzésből fog kiderülni. Elöljárónak elég annyi, hogy a banda a 2004-es Reckoning night című albuma után komoly változások történtek.

A következő blogbejegyzésig halljuk tőlük azt a számot, ami kiérdemelte a jogot a világ legjobb száma listáján való részvételre, és ami a mai napig meg tud borsóztatni... elmondani egyszerűen nem lehet, hogy mennyire szeretem ezt a számot.

A szövegéről érdemes elmondani, hogy sokáig nem értettem, egyszerű sorkitöltő és rímelő hablatynak hittem, de aztán sokadszori meghallgatásra rájöttem, hogy milyen szép a szövege, ami egy háborúból visszatérő katona lelkéről szól, aki már nem a régi önmaga, csak egy üres kagyló, önmaga hasonmása, és aki arról énekel, hogy senki nem hibáztatja őt, de mégsem lesz soha semmi a régi.

Bullet for my valentine - Suffocating under words of sorrow

Menthetetlenül elindultunk a hörgős, keményebb metál irányába, most már azt hiszem nem türtőztetem magam, hogy ne küldjek olyan számot, amire egy mai átlag ember ijedten dobná el a billentyűzetet, mivel kegyed igen figyelemreméltó, a kemény hangzásvilágot megértéssel fogadó viselkedést mutat.
A tegnapi előzetes után következzék a teljes szám teljes hozzáféréssel.
Arra gondoltam, hogy akkor teljes a harmónia, ha felváltva mutatok hiteles, és divathajhász bandákat.
Vagyis ez csak az én meglátásom.
A Bullet for my valentine alapvetően emo-s zenét játszó bandának van kikiáltva, de mivel fogalmam sincs, hogy az emosok milyen zenét hallgatnak, ezért ezt pont le.... khm... nem veszem figyelembe. :)
A banda nálam alapvetően a gyorsan megszerethető, aztán ugyanolyan gyorsan megunható bandák közé tartozik. Vannak a számaikban nagyon jó ötletek, olyanok, amik még borsózás szintig is el tudnak jutni (advanced level) :) viszont a zenéjük hamar kiismerhető, ezáltal számomra hamar unalmassá is válik. Talán pont emiatt nem tudok a bandáról se semmit.
A "The poison" című albumukat ismerem a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet, erről a kedvenc számomat szeretném most megmutatni. Ez a "suffocating under words of sorrow" ami egy nagyon jó zenei ötletre épül, jó a megvalósítás, de a hallgatása engem mindig frusztrál. Egyszerűen hiányzik belőle valami. Elindul egy nagyon erőteljes gitártémával, és várnám a kiteljesedését, de nem jön. Mintha hiányozna belőle egy hangszer, leginkább a basszusgitár, vagy egy másik gitár. Ami egyébként nem így van, ez majd a klipból is látszik, megvan mindkét gitár, és a basszus is. Szóval nehéz megfogalmazni a hiányérzet okát. Az is lehet, hogy egyszerűen csak rosszul lett "master"-elve (szép magyar szó, nemde?) és hiányzik belőle az a mély frekvencia, ami igazán ütőssé tenné. Kíváncsi vagyok, hogy ez benned is ilyen érzést kelt-e.

Először mutatom meg a klipet, ami ugyan az égvilágon semmiről nem szól, de látványos, és balettoznak benne, ami már bőven elég arra, hogy lekösse a figyelmemet. Azért egyszer szívesen csinálnék ilyen zenére balett-gyakorlatokat. Azt hiszem olyan szinten motiválna, hogy vagy hirtelen csinálnék egy 20X-os piruettet, vagy darabokra törném magam. :D



A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a klipet sajnos nem az eredeti számból csinálták, hanem egy erősen kommerszalizált (létezik ilyen szó egyáltalán?) verzióból, amiben kevesebb a hörgés. Sajnos a metál világban ez gyakran előfordul, hála az eltompult fülű, hörgésre érzékeny viván nevelkedett zeneszakértőknek. Szóval itt hallható az eredeti szám.