Nothing else matters
A dal nem lesz újdonság (és ami azt illeti, ahogy telik az idő, úgy lesz egyre több olyan zene, amiket már ismersz) viszont néhány ismert-ismeretlen gondolatot mégis megosztanék vele kapcsolatban.
Azt már tudjuk, hogy a Sanya-féle "világlegjobbszáma" listán az előkelő első helyet foglalja el, egyszerűen abból kifolyólag, hogy számomra EZ a világ legjobb száma. Amikor életemben először gitárt fogtam a kezemben, ezt játszottam, és elsőnek is ezt tanultam meg, és akárhányszor játszom/hallgatom, képtelen vagyok megunni. Nem volt még olyan élethelyzet, amikor ne hallgattam volna szívesen, és ne tudtam volna átélni.
Nemrég tudtam csak meg én is, hogy az énekes, James Hetfield ezt a számot a barátnőjének írta, mikor messze voltak egymástól, mert a fiúk épp turnén voltak. A szám dalszövege, és hangulata is ezt az érzést erősíti. "So close, no matter how far", vagyis "bármilyen távol, mégis oly közel". A dalszöveg értelmezése számomra eddig nehézségekbe ütközött, konkrétan nem értettem, zagyvaságnak tűnt, viszont ennek tudatában sok minden világossá vált. Amúgy ez a fajta hangzás nem kifejezetten jellemző a Metallicára, ezen kívül csak pár számuk van, ami ilyen melodikus. Ezek persze szintén zseniális szerzemények, később szeretném majd őket is felvenni a listára.
Ami a szám egyik különlegessége az a gitárszóló. A rock, de inkább a metál dalokra rendkívül jellemző a gitárszóló, amit a műfaj szeretői általában nagy becsben tartanak. Érdekes módon nekem legtöbbször nem a szóló tetszik legjobban a számokon belül, hanem általában a main riff, a szólót meg egyfajta kötelező, de nem kiemelkedő elemként értékelem. Kivétel ennél a számnál, ugyanis az egész szám alatt egy olyan tudatos és folyamatos fokozás tapasztalható, amely 4:50-nél a gitárszóló kezdetekor teljesedik ki. Ez a rövid rész kivétel nélkül minden alkalommal borsózásban fejeződik ki nálam. :) Ezen kívül csak egy számot ismerek, ami hasonló hatást vált ki nálam, de sajnos annak az ereje idővel elhalványult (amúgy egy Iron Maiden számról van szó, ami azért szerepelni fog még a blog oldalain)
Érdekes amúgy a Metallica nagyon sok szempontból egy szimpatikus csapat, és nem csak azért, mert ínyemre való zenét csinálnak, hanem mert annyira érződik rajtuk a zene iránti alázat. Biztosan emlékszel rá, amikor azt mondtam nova rock-on, hogy egy ekkora hatalmas esemény záró koncertjét megcsinálni, na erre csak ők képesek. Egyszerűen nem tudok náluk "nagyobb" bandát mondani. És mindezt azzal érték el, hogy alázatosak és szeretik, amit csinálnak. Le a kalappal előttük!
